A 2020-as évad őszi nyitóelőadása meggyőzött arról, hogy az igazgatóként ezzel a rendezéssel debütáló Rudolf Péter hasonlóan gondolkodik a műről. Az öreg hölgy látogatásának egy legendás előadását láttam már ugyanitt 1986-ban: a már nagybeteg Ruttkai Évával és Garas Dezsővel a főszerepekben. Gothár Péter volt a rendező. Az akkor esedékes korszakhatárt a szereposztás „fiatal” oldalán Reviczky Gábor, Sörös Sándor vagy Kaszás Attila is jelölte. De a ’86-os előadás főiskolásai között többek közt játszottak már Szarvas József vagy éppen Rudolf Péter.

Az eltelt három és fél évtizedben nagyot fordult a világ. Így ma több mint kiválóan bele tudjuk képzelni magunkat Fingen/Güllen svájci kisváros cseppben a tenger szimbolikájába. Hiszen közelről ismerjük egész régiók ipar és turizmus nélkül csak vegetálni képes sorsát. Pont úgy, működünk, ahogy Dürrenmatt szeretné. Ma viszont éppen a mi Közép-Európánkat jelöli a játék színhelye. A késleltetett (negatív) városfejlődés hitelessé teszi a balladisztikus hangulatú tanmesét. Ezért lehet eljátszani itt és most – ma is. Akkor Ruttkai Éva végig azt a megesett kislány sorsot játszotta el zseniálisan, akinek tragédiája és igaza a történet és a hősnő bosszújának motorja.

Rudolfnál Hegyi Barbara (Börcsök Enikőtől átvéve a szerepet) alakítja Claire Zachanassiant. Ám ő a Ruttkai szerepfelfogásával ellentétes karaktert formál. Már első megjelenéséhez olyan férfias jelmez és művégtagok tartoznak, mintha a hősnő egy szexfilm dominája lenne. Sok látványos ruhájában mindig kemény figura tud maradni – a jelmeztervező Füzér Anni. Hegyi Claireje azért közben lehetővé teszi, hogy mi nézők empátiával éljük át az elárult szerelmes, a leányanyaként elbukott nő sorsát, akár drukkolni is tudunk neki. Nehéz eldönteni, hogy végül a rendezői bölcsesség vagy az Alfred Illt, az ifjúkori szerelmest játszó Hegedűs D. Géza végül mégsem engedi meg ezt az azonosulást. Pedig az első felvonás visszafogott lendülete akár lehetővé tenné a lélektanilag árnyaltabb szerepformálást is.

A fingeni polgárok egész színpadot betöltő népes szereplőgárdája mindjárt a kezdéskor remekül jelzi az egykor még itt megálló nemzetközi expressz tovarobogását, máskor a természet rezdüléseit, csendjét. Ilyenkor szinte fizikai színházat látunk. Amikor nincs jelen a tömeg, a színészek testbeszéde és a gesztusok tánca mégis megnehezíti a karakterek finomabban realisztikus érvényesülését.

A második rész tempója gyorsul. A forgó és mozgó kiegészítőkkel működő díszlet erénye, hogy az egész játékon lendíteni tud – tervező: Bagossy Levente. A svájci hegyeket és a kisvárosi közintézmények áporodott belsőit egyszerre megjelenítő, elvont székhegy-konstrukció is működő egység, akár ketté tud válni, ha kell. A változások jeleként a padozat is megtörik, az oldalkocsizások is funkciót kapnak. Például az előadás egyik csúcsjelenetében, amikor Alfred Ill – már a halálos népítélettel a feje fölött sem képes felszállni az öreg hölgy zsaroló ígérete által hitelekből felvirágzó városban újra megálló expresszre. Inkább otthon marad, beteljesítendő darab béli sorsát. Ebben a jelenetben Hegedűs D. Géza remekel. Az elvont látványelemek sikeréhez a színészi játékon túl, fontos a díszlettervező precíz „kelléktára” is: itt az egyszerű koffer, másutt a luxushordszék, az esküvői baldachin vagy a mű kulcstárgya: a koporsó.

Olvasatomban mégsem a Claire-Alfred páros áll most az előadás dramaturgiai fókuszában. Hanem a polgármester. Figurájával ő hordozza a leggazdagabban az idők gyors változásának pokolian emberi hátterét. És Kőszegi Ákos kiharcolja azt a nézői figyelmet, amit szerepe és rendezője lehetővé tesz. És ez megfelel az írói szándéknak is, hiszen ez a szerep képviseli a társadalom általunk (is) jól ismert képlékenységét és a felelősséget viselő ember ebből adódó belső küzdelmét. Számomra Kőszegi Ákos alakítása nagyszerűen kibontja ezt az őrlődést, így kiemelkedik az előadásból. Érdekes volt látni, hogy a premiernézők a tapsrendnél ezt a színészi teljesítményt alig jelezték vissza.

Visszatérve a látványra: mind a díszlet, mind a jelmezek bravúrral emelik korunkhoz közel az elvont morális történetet. Egyedül a második felvonásban a város feletti uralmat átvett Claire „erkély-jeleneteit” tartom elrajzoltnak, távolinak és ettől hosszadalmasnak. De emlékszem, a felvezetőben felidézett ’86-os Gothár-rendezésnek is ez a „szuperpozíció” volt a megoldatlan pontja. A Vígszínház mindenkori vezető színészeit (akkor Ruttkai Évát, most Hegyi Barbarát és reményben majd a szerepet még játszó Börcsök Enikőt) nem lehet tartósan – a nézőtér szemszögéből – partvonalon tartani.

Rudolf Péter igazgató-rendező és talán a következő új korszak bemutatkozása összességében színházi élményekben igen gazdag előadással indult. Az öreg hölgy látogatása a Víg hagyományaihoz illő nagy formátumot ígér, ha világjárvány a színházakon és közönségükön is megkönyörül.