„Megkerestük magunkat Csáthban, s mintha Csáth is megkeresett volna minket.”
Farkas Éva
Az előadás rendezőjével, Vörös Róberttel beszélgettünk.
Mi inspirálta a Csáth-előadás létrejöttét?
– Csáth Géza iránt néha robbanásszerűen és váratlanul jelentős kíváncsiság indul el. Jelen esetben Csáth halálának 100. évfordulója kapcsán a Petőfi Irodalmi Múzeum 2019-ben egy nagyon érzékeny, okos, részletekbe menő kiállítást hozott létre. De mi ettől függetlenül, s függetlenül Szajbély Mihály nagyszerű, iránytűnek is használható könyvétől kezdtünk bele majd’ egy évvel ezelőtt egy felolvasó színháznak induló előadásba. Molnár Eszter Edina, a PIM munkatársa is segített a Csáth körüli dokumentumok gyűjtésében. Balassa Eszter szerkesztő-dramaturg kollégámmal nagyon sok mindent elolvastunk: Csáth levelezéseit Kosztolányival, a testvérével, a szüleivel, a naplóit, az orvosi jegyzeteit, a morfium-használatával kapcsolatos írásait, az ő általa írt csodálatos zenekritikákat… Tehát volt egy nagy irodalmi és dokumentumanyag, amit aztán egy óvatosan kialakult vezérfonál mentén kellett összeszerkeszteni. Azért volt szükség erre a vezérfonálra, mert Csáth életéről csak bizonyos reklámízű történeteket tudunk, de a részleteket nem. A válogató munka közben láttuk, hogy milyen törékeny is az élet, a hírnév, és milyen gyorsan elpusztítható az ember, főleg, ha találkozik a narkotikummal. Ez lett az a vezérfonál, aminek a mentén kerültek be a színházi szövegkönyvbe levelek, naplórészletek, kritikarészletek, de kiválasztottunk egy részletet A Janika című darabjából is.
– Igen, és még tettünk bele Csáth öccsének, Brenner Dezsőnek és apjának a leveleiből, aztán van egy hosszabb rész az ifjabb Kosztolányi és a Csáth-testvér levelezéséből is. Tehát csak kortársak és rokonok írásai hangzanak el, mert az előadásnál nem volt célunk, hogy reflektáljunk a csáthi életműre. Még legalább három, hasonlóan érdekes Csáth-estet lehetne létrehozni azokból az írásokból, amiket a kortárs vagy a későbbi írók mondtak Csáthról. A halála után Kosztolányi írt egy elemző összefoglalást az életműről, és írt egy nagyon szenvedélyes, fájdalmas verset is. És aztán Csáth olyan tündökletes gyorsasággal tűnt el az irodalmi köztudatból, mintha soha nem lett volna. Ez megrendítő számomra.
Lehet, hogy azért, mert nem volt fölmutatható egy szép, koherens életpálya. Csáth morfinista volt, megölte a feleségét, majd öngyilkos lett – ezek az élettények nem mutatnak jól az irodalom tankönyvekben, s mivel nem kötelezte el magát az írás mellett, nem vált az irodalmi kánon részévé – ha mégoly tehetséges is, mint a nyugatos kortársak, akár Kosztolányi.
– Csáth valami olyan merészséggel, olyan váratlan, megdöbbentő erővel néz bele az életbe és az élet utáni életbe, mint az orvos- írók, Csehov vagy Bulgakov, ráadásul az utóbbi is használt szereket. És azt nem mondom, hogy nyers volt, csak valami mögé be akart nézni, és be is nézett. Fölemelt egy fátylat, és onnan rémületes pontossággal az emberi léleknek, a gondolkodásnak a sötét oldalába is hajlandó volt nagyon fiatalon és szinte ártatlan mozdulatokkal belépkedni. Ugyanez történt a morfin-használatban is: orvosi precizitással nézte saját magán a hatását. A kíméletlen őszinteség az kellemetlen. A kamaszok bátorságával és nyerseségével fogalmazott, és az mindig meghökkentő. Nem csomagolta be a gondolatait. Olyannyira eltűnt, hogy lecsiszolták a nevét a sírjáról Szabadkán! Amikor aztán a 70-es években különböző pszichiáterek – például Buda Béla -elővették az Egy elmebeteg nő naplóját, ami meg is jelent egy lila könyvecskében, akkor Mészöly Miklóst kérték föl, hogy írjon elé egy tanulmányt. Abban ő azt írta, hogy nem csupán a színdarabok, a novellák, a zenekritikák tartoznak bele az írói életműbe, hanem minden más is, tehát Csáthot egészében kellene végiggondolni. Valószínűleg az életének a tragikus mozzanatai hátralépésre és meghökkenésre adnak okot, és ez is benne lehet abban, hogy jobb nem odanézni, inkább el kell felejteni.
– Igen, mert azt gondolom, hogy Csáth démonokkal küszködött. Előhívta a démonokat, és nem tudta azokat megszelídíteni. Az ő egyik tragédiája - túl édesanyjának korai halálán - az volt, hogy a századfordulónak azon pillanatában született és olyan körülmények között, amikor Szabadka még nem a mai virágzó város volt, csak egy mezőváros nagyon szűk és zárt élettel. Ebben a naplóírás és a hangszertanulás, a festés mindennapos volt. Csáth a pici városban nagyon jól működött, amikor viszont eljutott a nagy városba, Budapestre, ott döntenie kellett volna, hogy melyik művészeti ág mellett kötelezi el magát 17-18 évesen, ám a jogász apuka nyomására – hogy tudniillik legyen biztos megélhetése - orvosnak tanult. Kosztolányi is írja, hogy valamit kellett volna választania a művészeti ágak közül, a többiről pedig le kellett volna mondania. Nagyon merész ízléssel talált olyan zenei formákat, olyan festői eszközöket, olyan gondolati formákat, amelyekkel meghaladta korát, de a lemondás nem született meg, s végül az orvosi pálya mellett döntött. Ez egy fura disszonancia, amit a személyiség nem bírt el.
De az sem véletlen, hogy Freudot kezdte tanulmányozni, a pszichoanalízis érdekelte és nem a sebészet.
– Az ember élveboncolásában merészen előre haladt. S azt írja valahol, természetesen már morfinista korában, hogy őt kétségbe ejti az, hogy jobban érdekli a tudományos megismerés, mint a költői megfogalmazás, az orvosi kíváncsiság a fantáziától elveszi a teret. Általában Csáth nagyon nem felelt meg azoknak az elvárásoknak, amit a család, a barátok, a kor támasztott vele szemben. Nagyon különös viszonya volt a nőkhöz is, nem sikerült felnőttebb kapcsolatot kialakítania velük. Amikor beleszeretett Jónás Olgába, a feleségébe, az is egy darabig egy beteg és egy orvos viszonya volt, a családja is meghökkent, hogy nem hozzávaló ez a nő. Csáth elméje és a viselkedése nem volt ’comme il faut’ a környezete számára. Sajnos még ma is érdekesebb róla lamentálni, mint elolvasni a műveit. Ezért is problémás az életmű megítélése. Miközben állítottuk össze az előadást, engem is zavart, hogy keveset tudok róla.
– A Csáth démonai csapatnak ajándékba adatott, hogy egyre mélyebben tudjunk foglalkozni az íróval: hogy valahogy megkeressük magunkat Csáthban, s mintha Csáth is megkeresett volna minket. Ezt azért fogalmazom így, mert négyszer álltunk le a Covid miatt, először tavaly március 13-án, s mindig kérdéses volt, hogy honnantól hogyan folytatjuk. Végül is a negyedik nekifutásra sikerült egy nézőknek szánt színházi előadást létrehozni, amiben fel vannak öltözve a színészek, a jelmezt én magam szerkesztettem rájuk, kitaláltam egy teret. Van egy zongorista, Mester Dávid, aki gyűjtött zenéket Csáth-tól. Egy halom részt szituációkba helyeztünk, azokat jelenetekké rendeztem. Csáth Gézát Horváth Szabolcs játssza, az idősebb Kosztolányit és Csáth apját Hirtling István, akinek egyébként van egy Csáth Gézáról szóló estje is. Zoltán Áron alakítja a fiatal Kosztolányit, Csapó Attila Csáth öccsét és A Janika színdarabrészletben is játszik egy orvost, Szilágyi Csenge Jónás Olga, Csáth felesége és A Janika női szereplője, Bach Kata Kohn Gizella az elmebeteg nő naplójából, az anya Gilicze Márta. Nagyon nagy fegyvertény, hogy az előadást föl tudtuk venni Zilahi Tamás és a filmes stábja segítségével- nagyon szép, filmszerű előadás született. Nekünk, a „Csáth és bandájának” ez nagy boldogság. Finom, enyhe bűntudatom van, hogy mennyi minden maradt ki. Mindig úgy vagyok: megcsináltuk, drága Géza, amit kellett?
