A szerzők azóta sem dolgoztak közösen új művön. Ezúttal ismét együtt jegyzik az épp 140 éve írt Carlo Collodi mese musicalváltozatát.

A világszerte ismert sztorit Benedek Albert, Keresztes Tamás és Kovács Krisztina fogalmazták újra. Persze kérdés, ki honnan ismeri? Korosztályom és gyermekeik talán még a mesekönyv olvasásából vagy a diafilmekből. De unokáink közül legtöbben inkább már a Walt Disney-filmből. Én azonban – és talán nem kevesen – a Kaposvári Csiky Gergely Színház legendás 1978-as változatát tartom jó emlékezetemben. Az előadást a fiatal Ascher Tamás rendezte. Versek: Kormos István, zene: Székely Iván. Alig volt még video, pláne nem net és elektronikus kütyük, mégis „slágerré” lett Pinokkió dalocskája: „Világot járni vágyok, semmi mást nem kívánok: csak jó nagyokat enni, inni, aludni, menni, gondtalanul tekeregni…”. Azóta sem ment ki a fülemből a dal. És kép-emlékezetemből Pogány Judit/Pinokkió zseniális diszharmonikus mozgása sem. A látványt, benne a ruhákat akkor ott Pauer Gyula tervezte. Pl.: Pinokkió testének látszó részei festett fabábú-alkatrészek voltak. Ebből Pogány kidolgozott egy adekvát báb-mozgás koreográfiát. Ebben segített neki faklumpája, amivel a ritmust adta az egyetlen hegedűvel kísért előadás fődalához.

A refrénként visszatérő sorok elhangzottak például akkor is, amikor a bábfiú betegséget színlelt, hogy se felkelnie, se gyógyszert bevennie ne kelljen. Egyáltalában, ne kelljen tanulni, pláne iskolába járni. Ebben a jelenetben Csákányi Eszter/Táltos Tücsök és Tóth Éva/Tündér voltak Pogány méltó partnerei. Dzsepettót Garay József játszotta. A néző-gyerekek épülésére szánt előadás kicsit didaktikus volt, az egész színi masinérián átsütött mégis a friss összművészet, hiszen Pauer korszellemben tartotta a látványt. A pop art háttér Niki de Saint Phalle festett szobrászatát, a kellék a tarka vidéki cirkuszt idézte. Disztópiát jövendölt az egész játék: „ha nem tanulsz: védtelen maradsz”. Collodi negatív jövőjét időközben a világ szépen megvalósította. Sőt, 45 év alatt alaposan túl is teljesíti azt az azóta egyre inkább regnáló konzumtársadalom. Például még az említett, akkor progresszív alkotót, az egyik első nőművészt, mára inkább ismerik a róla elnevezett parfümről… Hogy a musicalek és más örökzöld dalok aranylemezeiről, a zeneipar-üzletről ne is beszéljünk.

Mindez az „unalmasan” didaktikus prófécia működött. És ez a mostani előadásban mégis erősen visszafogott. Helyén – zseniális eszközökkel, nagy meglepetésemre – a Pinokkió-mese „okos” világértelmezése helyett: inkább a mű eddig általam nem is értékelt lírája jelent meg. A világ azóta nagyot változott. Ráadásul nem csak a mai gyerekeknek szól a mese, de az egykori lázadó tinédzsereknek, mai szülőknek is. Inkább Pinokkió felelősségvállalása most a tét, pl. az öreg szülőt szimbolizáló Dzsepettót magára hagyni szándékozó, de nem tudó „kamasz fiú” gyors felnőtté válásának drámáját érzem erősnek – a mára nem többgenerációs családi lét élő gondját.

De van egy számomra – és gondolom/remélem a színházba járók számára is – egy megkapó és aktuális másik főüzenet is. A közösség ereje, a meséért és a mesén túl. A Vígszínház társulatának közös vállalása: a Keresztes Tamás által kitalált rendezői/tervezői szcénákat és lélegzetelállító szcenikákat alázattal, „játszva teljesíteni”, sőt abból a varázslatot együtt megcsinálni. A „kép” látványos, tartalmas, nem is szeretnék sokat lelőni ezekből – nem lenne fair.

Kettőt-hármat csak szóbahozok. A színpadon ki-be gurulnak a pozícióiktól függően kint-bent jelentést is megvalósító „kocsik”. Jelzésszerűen kevés, ám mesélő a Dzsepettó-műhely és – ha épp kell – házának kerítése is: könnyű, nagy pontossággal mozgatandó elemek. Ritmustörés lenne a legkisebb korrekció is. És hol a műszakiak, hol a színészek, de néha együtt: igen precízen görgetik/pergetik a sztorit. A fantáziadús – kortárs animációs filmháttereket idéző – vetítéssel/zenével tökéletes a szinkron.

Az egész előadás látványát elemeli, a színpad földjére szabott guruló dinamikáját bravúrral ellensúlyozza a meleg levegővel működő, áttetsző, többször belülről gyertyafényes lebegő medúza-buborékok tánca.  Azt írtam előbb, hogy a Vígszínház Pinokkiója lírai előadás. Ennek az esetleges – a járásokba a medúzákat bravúrral terelő – varázs-technológia az egyik erős, stílusalkotó eszköze. Az eredmény a lenyűgöző vizuális élmény: illanó gyerekkor, tűnő élet közérthető költői jelképe.

Másik apró, de fontos siker: a guruló díszletelemek között van egy magában, falak nélkül működő ajtó. A színpad két oldalát jelöli ki, külsőt és belsőt – de ebbe akár dimenzióablakot is beleláthatunk. Rollerezve lehet behozni, sokszor láttam, terveztem is ilyet – és mindig gondot jelentett a használata. Itt nem: flottul kezelik, precízen egyensúlyozzák, támasztják, pont, amikor kell. A „nagy színészek” is ügyesek. Úgy gondolom a nézői távolból, hogy nem csak a publikum, de színészkollégák is szeretik és respektálják Keresztes Tamást és rendezői, díszlettervezői vízióját. És az ettől elválaszthatatlan Keresztes Tamás-tehetség sokoldalúságát. A díszlet Auer Alexandrával közös munka. A szeretni való figurát ugyancsak tehetséggel alakító címszereplő, Dino Benjámin tágra nyílt szemű rácsodálkozó karaktere nekem a színészkollégák áhítatával rokon – éppen ez az, ami az egész előadást átjárja. A jelmezeket ugyancsak a tehetség jellemzi. Emblematikus telitalálat Pinokkió fa-frizurája – jelmeztervező: Giliga Ilka. De érezhetőek a látványban Keresztes Tamás tavalyi Budapest Bábszínházban rendezett Frankensteinjének a tapasztalatai is. Egyik vizuális összművészeti csúcspont a marionettbáb-balett. Ahol a bábok a mozgatók – frappáns ötlet: a koreográfia, a jelmez, a táncolok együttese. (bábkészítők: Majoros Gyula, Palya Gábor)

Kiváló színészi teljesítmény Majsai-Nyilas Tünde/ Tücsök, Borbiczki Ferenc/Dzsepettó, Hegyi Barbara/Róka, Seress Zoltán/Macska, Igó Éva/Őszhajú Tündér (én velük láttam), Waskovics Andrea/Kékhajú, a Páncélszívet és Porondmestert alakító Méhes László. De a show: a színészektől és a látványtól „egésszé váló” mesejáték/musical együtt!

A fent említett eredeti szándék érdekében megszülettek a sláger-gyanús dalok is. Egy: „Az élet szép, ha van palacsin, ha van palacsinta, az élet jó.” Sokat hallhatjuk még. És érdemes a nem túl bonyolult gasztronómiai receptet/metódust megfogadni. Gyereknek, szülőnek nem kell félnie, attól hogy zoomorf átalakulás áldozatai lesznek. Hiszen a fináléban Pinokkió sem változik át ember-kisfiúvá.

A padlás, a Pál utcai fiúk vagy éppen a privát nosztalgiámból előbújt kaposvári Pinokkió évtizedeket túlélő sikere garancia arra, hogy erre a műfajra kitartóan berendezkedett szemünk- fülünk.