A rejtvény feloldása nálam: nekünk a Hidegháború – így nagy H-val – felett aratott „győzelmi mámorunk” a kulcs. Mint mindig, most is hamar elmúlik a diadal, marad a csömör. Egyszer el is hangzik most kiemelt helyen: „szabadság, vagy új háború!” Kiemelt helyen? A sodró lendületű dramaturgiát és az ifj. Vidnyánszky Attila rendezését segítő díszlet együtt képes erre a bravúrra – még visszatérek a látványra. Az időzítés indítéka érzésem szerint konkrétabb: idén van Woodstock 50. évfordulója. A korszakos esemény mögött is volt egy rettenetes háború, az amerikaiak számára vesztes vietnami.

A regény színházi feldolgozásain túl több filmváltozat is készült, legismertebb a legendás Francis Ford Coppola féle könyvből forgatott, két Oscarral elismert, Robert Redford és Mia Farrow jutalomjátékával emlékezetes Jack Clayton rendezése (1974). És egy újabb is van Leonardo di Caprio és Carey Mulligan főszereplésével (2013).

Főszereplő itt és most a Vígben? Valójában Gatsby és Daisy Buchanan – Wunderlich József és Waskovics Andrea – játéka inkább az önfeláldozó szakmai alázat, a színészi szerénység dicsérete. Amint Tom Buchanan és Jordan Baker – Ember Márk és Szilágyi Csenge – szerepformálása is zseniálisan beleolvad a csapatteljesítménybe, a hatásos tuttiba. Mert az egész előadás fergeteges tempójú zene és mozgás. Bravúr a néha melodrámába (is) forduló, vázlatosra redukált cselekmény elemelése egy olyan színházi világba, amelynek műfaja nem a musical, hanem az azt megformálók extázisa – ezúttal több mint műfaji megnevezés – a „zenés party”. Talán a Vígszínház legendás Déry Tibor, Presser Gábor és Adamis Anna féle adaptációjához, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválhoz (1973), annak átütő, generációkat formáló sikeréhez hasonlítanám. Abban az előadásban volt 22 dal. Itt olyan a lendület, hogy ilyen megszámolásra nem tudtam összpontosítani. De a Kovács Adrián–Vecsei H. Miklós–ifj. Vidnyánszky Attila által jegyzett „zenés party” ígéret egy hasonlóan sikeres jövőre. Ifj. Vidnyánszky – amint az előadás rendezője is gyakran – újra ámulatba ejt, olyan akrobatikus elemekben gazdag koreográfiára vette rá a társulatot, az egységes tánckart, ami magyar színpadon felsőfok. Ezért kiemelem a koreográfus Bakó Gábort. És a zenei vezető Mester Dávidot, a zenéért felelős Kovács Adriánt, magát a jazzt jelenbe transzponáló kortárs hangszerelést. Jókora, színpadi jelenléttel is bír a zenekar – amint illő egy a jazz aranykorszakát is megidéző koncepcióhoz.

Inkább hagyományos teátrális formában, erős jelenléttel főszereplő Nick Carraway narrátor szerű figuráját játszó Ertl Zsombor e.h. és a Meyer Wolfsheimet alakító Hegedűs D. Géza. Ő Gatsby „mestere”, egy gonosz varázsló, valóságos demiurgosz, aki például egymaga csinálta meg a gazdasági világválságot. Mai figura, akinek vannak átributumai is, többek között egy megölt feketebőrű őrlőfogaiból készített mandzsettagombok. És főszereplő a válság emberléptékű áldozatait megjelenítő George Wilson, a benzinkutas – Gyöngyösi Zoltán – valamint a felesége/szerelme Myrtle Wilson – Márkus Luca e.h. Jeleneteik az örvénylő extázis „pihenői”. Amikor a néző elgondolkodhat: mi van?!

A választ Hegedűs D. Géza ördögi figurája ki is mondja, valahol az előadás idővonalának közepén. A helyszín is megformázza választ: a forgószínpad két oldala egy képzeletbeli öböl két partján egy luxusvilla, az észbontó gazdagság, és túloldalt egy benzinkút/autószerelő műhely, a kiszolgáltatottság és a szegénység birodalma. Ezeket az emberi kapcsolatok, az amorális és szexuális katyvasz kötik össze. Egészen addig, amíg a cinikus Wolfsheim jövendölése szerint a fal átszakad, és az „idő megáll”, beköszönt az örökkévalóság.

Wolfsheim mázas szavai mögött felsejlik a menetrendszerűen bekövetkező tragédia. De mindezt olyan fergeteges táncrítusban tolja le a csapat a publikum torkán, hogy alig van időnk felfogni. Az esztelen luxust, a betépett száguldást szimbolizáló gazdagok autóit két táncosnő formálja meg: „ megáll az idő”. És egy fenyegető, fegyverként előreszegezett, baljós márkajel, a motorháztető kitartott emblémája elindítja a tragédiát...

Itt szuperlatívuszban kell szóljak a jelmezekről, az egész őrült bacchanáliát felfestő szín- és ruha-kavalkádról is. Miközben minden egyes jelmez – a táncosoké is – egyénített, hozzá van jó pár gyorsöltözés is. A jelmeztervező Pusztai Judit munkája igazi, festői, funkcionális teljesítmény.

A díszlet nemkülönben. Bár az art deco születését az 1925-ös párizsi világkiállításhoz szoktuk kötni és itt 1920-at (plusz 2020-at) írunk: a palota-belsőépítészete remek. Luxus tereket és egyszerre revüszínpadokat látunk: fel-le emelkedő/süllyedő girl-járdával és zenekari pódiummal / árokkal. A zsúfolásig betáncolt színpad járásai is olyan remekül működnek, hogy pillanatok alatt változni képesek a szóló- és a tömegjelenetek terei. „El sem hiszem, hogy ez lehetséges. Valaki rákeresne, hogy ez lehetséges” hangzik el az egyik extázispillanat okostelefonra utaló szlogenje. A több mint működőképes díszletre is értem ezt a geget. Díszlet: Pater Sparrow.

A látványtervezőnek köszönhető a – Vígszínházban az utóbbi években szinte elmaradhatatlan – gigantikus, kozmikus értelmezésű zárókép. A modern építészetből – és persze már Michel Gyarmati revüiből is – ismert kerek felülvilágító-ablakokkal lyuggatott kupola önmagában is impozáns műtárgy. A felül is zárt játéktérre ültetett áttört kupola – a színpad felső világítását mégis lehetővé tevő mobil konstrukció – komoly szcenikai teljesítmény. A záróképben ez a kupola leszáll a „káosz földjére”. A fény, a kozmosz a talmi látványosságból fregoli-dombbá változik. A boltozat „kifordult bőrét” borító kristálytörmelék fénysugarai beborítják a nézőteret. A kupola-domb tetején pedig dermedten, bénultan áll a tragédiát összegző Daisy – Waskovics Andrea – ugyancsak csillag-flitteres jelmezében. „Szobra” az egyik nagy hollywoodi filmstúdió emblémáját idézi. És azzal együtt az amerikai szabadság / szabadosság mozis emblémáját jelképezi… Életre kel a fény, de látjuk jegesen csillogó árnyoldalait is. És halljuk hozzá a szférák rockzenéjét (Woodstock 50), a máris népszerű zenekar dalait.