Az eredeti mű a színházvarázs közvetítésére és társadalmat az 48-as forradalom eszméivel átformáló szerepére vállalkozott. Népszínmű formában: a korszellem, a bennefoglalt közönségízlés szerinti nyersen könnyed játékkal. A történet, abban szerelem, félreértés, cselszövés, szöktetés ugyanaz. Ma más idők járják, mégis a Liliomfi előadásában nemcsak a látásmód, a szerepformálás is – még mindig – kötelezően forradalmi. Ám így Vígszínház adott, legendásan erős társulatában, a rendező már magával a szereposztással is generációváltást provokál – erről később. És inkább a színházcsinálás áll az előadás fókuszában.

A színházcsinálók Shakespeare óta (örökbecsű sorait citálják is) nem sokat változtak: ma is a leges legfontosabb a színészi jelenlét. Ám azt nemcsak a színész gesztusai, játéka, de a tér – akár a színpadra rakott építészettel megfogalmazott tér – és a játszók egysége hozzák létre. Ez itt és most jól olajozott, pergő ez a színház. A sodró lendülethez hozzátartozik a közönséggel létrehozható elengedhetetlen kapcsolat megteremtése. Jól törekszik erre a rendező és színészei. Mindjárt az elején, és a szünetben is kitelepülnek a nézőtérre és sok sziporkázó ötlettel, néha rögtönzés-játékkal húzzák be magukhoz a publikumot.

Ezt segíti Ifj. Vidnyánszky, a rendező, és a tervező Csiki Csaba azzal az előreszorított szimultán (a helyszíneket egyesítő) játéktérrel, ahol a színésznek egybe kell forrnia a díszlettel. „Ökotudatosan”, teljesen faanyagú bontott épületelemeket (ajtókat, ablakokat, tokokat, akár zsalugátereket) „előregyártott” építőanyagként használva építik fel a „színházcsinálás” mikrokozmoszát. Minden használt, kopott, vajszín-fehér – így mégis otthonosan derűs. A járások rejtettek, ez különösen fontos a tér közepén – mélységben kissé előrehúzva – a bohózatokból ismert csiki-csuki duplaajtó, ami tökéletesen eltakarja a nagy forgalmú középső titkos-járást is. De lényege Liliomfi / Keresztes Tamás (m.v.) és Szellemfi / Ötvös András által tudatosan generált általános féreértés segítése. Ez az „ajtógép” csak a legprecízebb, néha artistamutatvány-szerű színészi munkával tudja a cselekmény cinkosává tenni a nézőt. Ifj. Vidnyánszky, a színész saját fizikai színházát is igencsak jellemzi ez akrobatika. Ez itt hibátlan ritmusú időzítéssel a színészeinek / teátristáinak is sikerül.

Az oldalról-alulról hirtelen ki- vagy felnyíló szekrény- és csapóajtók, akár légtornászmutatványok, késdobáló trükkök sora csak színes ráadáshab a tortán. A szegényszínház, a vándortársulatok kényszerű ötletei is megjelennek, pl. éjjeli-szekrény mint görgős bőrönd vagy hátizsák. Az itt említett „eszközök” a színház ősi formát idézik, de Budaörsön és itt is exponálva volt egy ma is használt „modern” praktika is. Itt nevezetesen a színpadi spét, (dobozba rejtett), színházi „nevetőlexikonból” történő ismétlődő citálása fontos színházcsináló kikacsintás: a színház önleleplező humora, hálás ügy. Szintén atelié mozzanatként Szellemfi „civilben” újra-újra kérdezi a „rendezőként” a csapatot instruáló Keresztes-Liliomfit, hogy „nem sok-e a játéka”? Ede / Méhes László a játék flow sodrását a kívülálló áttitűdjével ellenpontozó íróként, végig színen, kezében a példánnyal semlegesen sétálgat vagy elbújik. És nemcsak Szigligeti színpadi utasításait közli, de elő-előlépve kibeszél, magyarázgat is a nézőknek. Kiemelt, tétova szemlélődése formálja a lassítást – dramaturgiai értelemben is a pörgést fékező – kulcsszereppé. A többi „öreg” is remekel. Kányai figuráját Hegedűs D. Géza bravúrral formálja a régi színházcsináló egyik pólusát eljátszó népszínmű-színészt. Id. Schwartz / Borbiczki Ferenc és a köztes generációt képviselő-játszó Kamilla / Szilágyi Csenge egyszerűen tökéletesek a gépezetben.

A már említett két főszereplőn túl a többi fiatal: Erzsi / Varga-Járó Zsuzsa bonyolultabb karaktert hoz, a szerepkavarodásban is teszi az éppen aktuális dolgát. Ifj. Scwartz / Zoltán Áron mindig népszerű „untermann” (indokolt cirkuszi áthallás) figurája ellenállhatatlan örök színészet. (Amúgy Budaörsön ezt a szerepet az előadások rendezője, ifj. Vidnyánszky Attila alakította).

A végére hagytam a feltörekvő korosztály számomra a csúcsokat nyújtó „leg” alakításait: a fiatal Gyuri pincért / Gyöngyösi Zoltánt, aki igen akkurátusan képviseli a jövőt. Budaörsön még ő volt az öreg Kányai fogadós. E kettősség itt stílusformálásban is plusz feladat, ami számomra még inkább megemeli a színész játékát. (Gyuri pincér, talán dramaturgiailag is igényli a „leg” teljesítményt: a Liliomfi filmadaptációjában Sós Imre játszotta.) A másik „leg”: Mariska / Gál Réka Ágota e.h. aki enigmatikusan öntudatos nőfigurát visz színre.  

Műfaji közegének megfelelően most is nélkülözhetetlen a zene, és ebben alázattal remekel a Csángálló zenekar. Alkalmazottművészeti fegyelem jellemzi az eladás képi egységét kiteljesítő kopott ruhák tervezőjét: Cs. Kiss Zsuzsannát. Az ő és a színész közös munkája – pl. a nemegyszer nyíltszíni gyorsöltözés is jellemzi azt a csapatjátékot – ami az egész előadást dicséri.

És zárásként, a megírt boldog vég utánra marad Szilvai professzor / Rudolf Péter, ezúttal mégis mint főszereplő, aki Szigligeti Ede-féle sztori (benne az egykori vándorszínészet) és a mai budapesti színházcsinálás súlyos, duplafenekű kofferjét cipelő (vezető) teátristát megható költőiséggel játssza. A minőségi kultúraközvetítés sarokba szoruló helyzetének megfelelően akad nála is aktuális kiszólás. Ám Rudolf Péter a Vígszínházba becsapódó rakétatalálat után – ősz fejéről parókáját teátrálisan lekapva – igen hitelesen kimondja a színházcsinálás mondatát: „hagyjanak minket játszani!”.