Gyűlölni nem, szeretni csak születtem én. - mondja Antigoné. Ezért pedig mi olvasók, nézők őt szeretjük. Bocsárdi Lászlót most éppen az kezdte foglalkoztatni, hogy mitől van őbenne az a furcsa érzés, hogy ebben a történetben nem Antigoné az a számára, akivel egyértelműen azonosulni, akit csak szeretni tud.
Barbár, szélsőséges állapotok között hogyan jelenhet meg a szeretet?
Ez az alapkérdés. Antigoné számára nem csak ideológia- ezen? Miért nem a földi valósága fontosabb a szeretetnek? Nem inkább tévelygés-e Antigoné útja, ha nem az élőkkel, az élettel foglalkozik? Miért lesz számára a szeretetnél fontosabb az önfeláldozás?
És mit jelent a szeretet a többieknek? A józan, már-már pragmatikus Iszméné a történet végén meg akar halni. Miért? Mert hiába volt, hogy ő szeretetről szóló filozófia helyett, az élő, földi szeretetet gyakorolta, még sem tudta megoldani a helyzetet?
Haimont nem az apja iránti heves szeretet vezérli-e? Érte tenne meg mindent, hogy a bukástól megmentse? És végzetesen kétségbe esik, mert hiába minden nem tudja megmenteni? És a végig szótlan anya miért akasztja fel magát?
Nem bűn-e, ha a halottakkal erősebb a kapcsolat, mint az élő valóság, melyben a filozófia keretein és az ideológiákon áttör és megjelenik az értelmezhetetlen erejű, mélységű elemi kapcsolatokban a szeretet?
Nem arról szól-e a történet, hogy ezek a szeretet táplálta elemi kapcsolatok, kellene, hogy a legerősebbek legyenek, de a történetet, mely elkerülhetetlen irányába halad ezek a kapcsolatok sem tudják megállítani?
Kérdések vannak tehát amikre választ keres az előadás, úgy hogy együtt dolgozhatnak benne Zsámbékon szabadkaiak és sepsiszentgyörgyiek hasonló és különbözo színházi, történelmi és társadalmi tapasztalataikkal együtt keresik a válaszokat.