Többször nyilatkozott úgy önmagáról, hogy nem színész alkat. Miért gondolja ezt?
   –  Ezt én elsősorban lelki értelemben gondolom. A személyiség oldaláról.

Egyfelől természetesen az is fontos és meghatározó, hogy mennyire alkalmas külsőre az ember egy adott hivatásra. De a színészetben ennél talán fontosabb a személyiség maga. Egy régi anekdota szerint, amikor a színház megszületett, összeültek az emberek megvitatni, hogy milyennek is kellene lennie a színháznak, de nem tudták eldönteni. Elmentek imádkozni, amikoris az égből az oltárra lehullott egy kis papírcetli, amin egyetlen szó volt: „érdekes”. És ezt nem csupán a történetre értették, hanem a benne játszó színészekre is. Fontos, hogy legyen valami titka.
Most olvasom éppen Cserhalmi Gyuri könyvét, amiben sokat beszél a pályatársairól. Több olyan kollégát említ benne, akikkel nem is feltétlenül játszott együtt, de valamiért mégis izgalmasak voltak a számára. A Nemzeti Színházból Őze Lajosról ír, aki a hétköznapokban egyáltalán nem úgy viselkedett, mint egy színész, hanem úgy, mint egy egyszerű kisember. De a színpadon mindig volt benne valami nagyon izgalmas. Én nézőként is mindig az ilyen kollégákat kedvelem.

Emlékszik a legelső színházi élményére?
  –  A János vitézt láttam az Erkel Színházban még gyerekként, egy matiné előadáson. A konkrét élmény, ami él bennem, az volt, hogy a szünetben az orkesztra széléről bekukucskáltam a zenekari árokba, és láttam, hogy ott ült pár zenész, meg ott voltak a hangszerek. Ez engem akkor teljesen elvarázsolt. Egy csoda világ volt a számomra.
Nem is a színház ragadott magával, hanem az orkesztra, és az, hogy onnan a hangszerekből jön az a csodálatos zene. Ez érintett meg.
A másik momentum amire emlékszem, hogy Gobbi Hilda játszotta a boszorkányt, és átrepült egy drótkötélen. Ez akkoriban nagy technikai truváj volt.

Többszöri jelentkezésre sem vették fel a Színművészeti Főiskolára. Ezt mennyiben érezte hátránynak a pályán?
  –  A főiskolát nem végzett színészekkel kapcsolatban sok az előítélet. A segédszínészből színésszé válást jóval nehezebb elfogadtatni. Többszörösen is bizonyítania kell az embernek, hogy valóban megtanulta a szakmát. Nekem jó tíz évembe telt, amire ez sikerült.

Mit kapott a főiskola helyett?
  –  A Nemzeti Színház stúdiójába jártam, ahol Bodnár Sándor tanítványa lehettem. Itt tanultam meg a színházról szinte mindent.  Ezt a stúdiót azért hozta létre Major Tamás és Marton Endre, hogy kineveljen egy statisztagárdát a nemzetis előadások számára. Korábban mindig főiskolásokat hívtak, akik gyakran rosszalkodtak és elszerződtek, cserélődtek. A vezetés egy stabil, fiatal gárdát szeretett volna. Ott csodálatos szakmai támogatásokat kaptunk.
És amikor Radó Vili bácsi, az akkori kecskeméti igazgató, fiatalokat keresett a kecskeméti színházba, elsősorban a zenés darabokhoz, Bodnár tanár úr azt mondta, hogy ő már megtanította nekem, amit lehetett, menjek Kecskemétre, mert ott biztosan jó helyem lesz. Így, mielőtt még befejezhettem volna a stúdiót, Kecskemétre szerződtem. Ott találkoztam Ruszt Józseffel, akit igazi mesteremnek tartok. Tőle tanultam a legtöbbet a szakmáról.

Legalább ugyanannyi időt töltött budapesti és vidéki színházaknál. Melyik áll Önhöz közelebb?
  –  Erről elég sokat tudnék beszélni, mert tökéletesen átéltem mindkettőt. Egy akadémiai székfoglalót írhatnék akár belőle.
Az első igazi színidirektor akivel találkoztam, Radó Vili bácsi volt Kecskeméten. Ő a színházban élt. Éjjel-nappal ott volt. Ez a legfontosabb a színészek számára. Később Jordán Tamásnál is ezt tapasztaltam, a Nemzeti Színházban és Szombathelyen is, hogy bármikor be lehetett hozzá menni. Pontosabban, szinte bármikor meg lehetett találni a színházon belül, mert az irodájában szinte alig volt. A színházi lét az egy életforma. Ezért szerettem mindig jobban vidéken dolgozni. Mert a vidéki színház nem munkahely, hanem otthon. Éjjel-nappal együtt voltunk. Ezt budapesti színházban nem lehet így megélni. Vidéken a színházi büfében voltunk éjszakáig, mert a büfések is megszállott, csodálatos emberek voltak.

Emlékszem, hogy anno Kecskeméten létre akartunk hozni egy ún. művészeti tanácsot, én is benne voltam a színészek részéről. Egy párszor összeültünk az igazgatói irodában, de valahogy mindig röhögésbe fulladt, mert nem volt miről beszélni. Mindenki tudta a dolgát, az igazgató teljes lényével mindig ott volt, meg lehetett vele beszélni azonnal mindent, nem volt szükség ilyen gyűlésekre.
Családként gondolok arra a társulatra, ahol vagyok, és így mindig ott érzem magam jól, ahol több van az emberek között, mint szimpla kollegiális kapcsolat.
És az a szép ebben, hogy amikor véget ér sem vagyunk annyira szomorúak. Mert ugyanúgy el is kell tudni engedni egymást, ahogyan az állatok is képesek elengedni a kölykeiket, akiket felneveltek. Hiszen ez is a család sajátossága.
A vidéki színházaktól én mindig akkor szerződtem csak el, amikor elment az a rendező, aki miatt odakerültem. Budapesti színházaktól pedig akkor váltam meg, amikor azt kezdtem érezni, hogy munkahelyként kezdek tekinteni rá.

Jelenleg a székesfehérvári Vörösmarty Színház tagja. Hogy érzi magát ebben a társulatban?
  –  A fehérvári színház speciális helyzetben van, mert nem budapesti, de vidékinek sem mondanám. Ugyanis majdnem a teljes társulat Budapesten él és onnan ingázik, jön-megy Fehérvárra. Rám különösen érvényes ez, mert az évad egyik részében Budapestről, a másikban pedig Palóznakról jövök-megyek. Székesfehérvár nagyjából pont a két otthonom között van.
Először csak vendégként léptem itt fel, és csak a következő évadban szerződtem le. A Trianon című darab főpróbáján, ahol egy hosszú monológom volt – amit előtte szinte egyáltalán nem tudtunk próbálni, így nem is láthatta senki –, olyan szép visszajelzéseket kaptam a kollégáktól, hogy azt éreztem befogadtak. Nagyon összetartó a csapat, annak ellenére, hogy próba után mindenki megy haza, és szinte alig vagyunk együtt, de mégis rendkívül intenzív a társulati lét. Online fórumokon folyamatosan kommunikálunk egymással. Nagyon fontos számomra ez a közösségi létezés.

Mi alapján vállal el egy felkérést? Mi az elsődleges szempont?
  –  Emlékszem, még Szombathelyen voltam tag, amikor egyszer Bajomi Gyuri kollégám mondta nekem, hogy a szerződtetési tárgyaláson miért nem beszélek sosem arról Jordán Tamással, az akkori igazgatómmal, hogy mit szeretnék játszani? Azért, mert ez engem sosem foglalkoztatott. Nem érdekelt, hogy nem kapok főszerepet, mert annyira jól éreztem magam a társulatban. Számomra mindig ez volt az elsődleges: a közösség. Közben meg sokszor nem is lehet előre tudni, hogy miből lesz a főszerep.

Például az említett Trianonnál. Ami az elején egy másfél-két oldalas szerep volt, de végül hat oldalas monológ lett belőle és ezáltal egy főszerep. Szóval, amit ad az élet, abból próbálom kihozni a legtöbbet. Persze nagyon jólesett, amikor kétéve megkaptam a Bölcs Náthán szerepét. De ott eleinte már az volt bennem, hogy vajon meg tudom-e tanulni a szöveget és el tudom-e játszani egyáltalán? Aztán a próbákon ez nagyon gyorsan elmúlt, és már nem a szerep nagysága lett a fontos, hanem a partnerekkel való közös munka. A darabban több jelenetem volt Tóth Ildivel és Sághy Tamással, és én nagyon élveztem a velük való közös játékot. Tóth Ildi valami olyasmit tud, amit más színésznőnél eddig még nem tapasztaltam. A színpadi jelenlétével mindig meg tud lepni- engem és a nézőket is-, vele játszani egy igazi szerelmes színházi pillanat. Ezt a színházi szerelmet, ahogy az életbeli szerelmet is, csak kevesekkel és csak nagyon ritkán éli meg az ember.

Lányai színésznők. Hogyan látja az ő pályájukat?
  –  Én sosem féltettem őket. De azt a színházi közhelyet, azért én is mondtam nekik, hogy tudják jó előre: „ez a pálya 10% tehetség, 90% szerencse”. A szerencsébe az is beletartozik, hogy olyan közegben legyél, ahol az emberi értékeidet is felismerik. Nekem ez mindig fontosabb volt a tehetségnél. Amire igazán büszke vagyok, hogy a kollégák, akik a lányaimmal dolgoznak, nemcsak a szakmai de az emberi értékeiket is mindig kiemelik, észreveszik és értékelik. Ez nagy öröm számomra. Mert a humánum, az emberség számomra mindenek felett áll.

Hogyan látja a színház jövőjét?
  –  A mesterséges intelligencia valószínűleg sok mindent ki fog majd váltani a művészetekben is, de én úgy gondolom, hogy a színészetet és a színházat nem. A színház túlélte a film megjelenését, a televízió feltalálását, pedig sokan akkor is temetni kezdték már. Ennek ellenére ez a temetés sohasem fog sikerülni. Azt az élményt, mikor egy élő ember beszél egy másik élő emberrel, hatnak egymásra és létrejön közöttük valamilyen érzelmi kapcsolat, nem lehet semmilyen technikai eszközzel pótolni.

Mit ad Önnek a színház?
Ma már elsősorban a túlélési energiát. Ezért is érzem azt, hogy életem végig játszanom kell. Remélem, még sokáig velem lesz ez az energia. Ezt előre is köszönöm a Jóistennek.