Az ember élete során, kortól függetlenül, ideje legnagyobb részét kapcsolatok kialakítására fordítja. Igaz barátokat, szeretetet, szerelmet remél, de sokszor merően más irányt vesznek a dolgok. Viszonyaink fájdalmat, szenvedést, bánatot, az önmagunkról való lemondást is magukban hordozzák.

Józan korlátok közt maradnak-e érzéseink vagy eluralkodik rajtunk valamiféle abszurd állati késztetés, és önként semmisítjük meg magunkat egy hamis ideáért? Tetteinkre a szeretetből származó odaadás vagy az érthetetlen függőség lesz jellemző? 

(Dabóczi Dávid)