A szerelem, mondják az okosok (akik, mert okosak, megnyugtató távolságból szemlélik a tárgyat) olyan létforma, amely mindenütt megél, legyen az sivatag, családi viszály, feneketlen kút feneke, szegénység, lakatlan sziget – de még politikai viszonyok esetén sem hal meg. Igaz, meghalni csak a szerelmesek szoktak, maga a szerelem él tovább, sőt, – a maga szerény eszközeivel – még virulni sem szégyell.

Jelen előadásunk ebből a gondolatból indul ki, megtetézve a gondolatot azzal, hogy még az ötvenes évek poklában sem halt ki teljesen; még a diktatúra ideiglenesen szabadlábon felejtett foglyai sem mentesek tőle. Igaz, ők, akik ebben a sok rossz kor egyik legrosszabbikában érték meg a szerelmesség ideális életkorát, zaklatottabban voltak szerelmesek, mint más korok szerelmesei: ők csókolózás közben sem merték lehunyni a szemüket, inkább körbehordozták a pillantásukat, hátha figyeli őket valaki. És figyeli.

És mégis: élt a szerelem akkor is. Ha valaki nem hinné: vannak rá bizonyítékok, és nemcsak a Ratkó-gyerekek (a Rákosi-korszakban foganatosított, az akkori egészségügyi főnéni, Ratkó Ilona nevével emberarcúsított abortusz-tilalom gyümölcsei) végtelen sora, hanem, sőt, inkább, a kor slágerei. A kor meglepően időtálló, mai füllel hallgatva is hol andalító, hol vérpezsdítő jazzes slágerei, amelyek, mintha hírét sem hallották volna munkaversenynek és békeharcnak, a szerelemről dalolnak, trilláznak – olykor pedig vonítanak, mert a szerelem olyan, hogy néha csak nyüszítve lehet dalolni róla. (És állítólag éppen akkor a legszebb: hogy ez a dicsérő jelző a szerelemre vonatkozik-e, vagy a vonításra, mindegy is.)

Ezeket a slágereket hamarosan be is tiltották, szerzőit és előadóit Recskre vitték turnézni, vagy átnevelték őket, kitanították a kor ízlésének megfelelően kesztyűbe dudálni; vagy, ha az illetők nem bizonyultak kellően átnevelhetőnek, elküldték őket az iparba, a mezőgazdaságba, a legmegátalkodottabbakat pedig egyenesen a vendéglátóiparba – de a betiltott dallamok még sokáig ott visszhangoztak a kor szerelmeseinek fülében. Sőt: nem csak, hogy sokáig, de talán mindmáig is.

Adva van tehát: egy presszó, a kelet-közép-európai kósza lelkek egyetlen mentsvára; egy kimért, titokzatos főúr; adva van egy férfi és egy nő, mindkettejüket a zord idő (meteorológiai és egyéb értelemben egyaránt) kergette be ide; a triót néhány gyanús alak és fura rendfenntartó egészíti ki. Adva van továbbá nem csekély; és minél őrültebb, annál jogosabb paranoia, amely megfojtja még a szerelmet is – ha a szerelmet meg lehetne fojtani. Már csak egy kérdés marad: hogy hogyan lesz a háromból kettő: ki nyeri el a szerelmet, és ki lesz az, aki félreáll a másik kettő útjából. Ja, és hogy hová vezet ez az út, az is kérdés még. Meg hogy mit keres az a sok, egyre több ember odakint? és mit kajabálnak egyre hangosabban?