„Nem ismerek más szöveget (Shakespeare és Beckett drámáin kívül) amelyből ilyen intenzitással áradna a katasztrófa élvezete. Úgy tűnik, hogy a darab legfontosabb tulajdonsága mélységes világossága. Menynyire áttekinthető!... És a semmi – mely ez által az áttekinthetőség által egyszerre majdhogynem tapinthatóvá válik – milyen közel áll hozzánk! A Danton halálában a történelem nem más, mint tömeg, zaj és düh. Káosz. A káosz pedig itt a felvállalt és következetes őrület logikájával működik. De vajon létezhet ilyesmi? Lehet az őrület felvállalt és következetes? Büchner válasza nem hagy kétségeket efelől: igen, lehet, főleg olyankor, amikor a történelem felölti a Forradalom szaturnuszi álarcát, következésképpen a gyilkos aberráció, a lidérces és morbid hallucinációk válnak az élet uralkodó elveivé... azaz nem is az életé, hanem a halálért-való-életé, a kizárólag a thanatikus delíriumnak, a megsemmisülésnek szentelt életé. A Danton halála egy mértéktelen darab – mértéktelen színészeknek... és egy, a mértéktelenség szédületére vágyó közönségnek.“
Mihai Măniuţiu