Workshop-naplók:

Veress Anna

Láng Annamária

Tilo Werner

Egy dramaturg naplója

A Phaedra-téma nem hagyja nyugodni Süsüt. Azóta már rendezett a Schaubühnén vendégként német színészekkel (Venyedikt

Jerofejev: Walpurgis-éj ), majd rögtön utána a milánói Piccolóban ( III. Richárd ), de egyik munkát sem találta igazán

kielégítőnek. Sorjáznak továbbra is a meghívások, csakhogy őt igazán egy olyan koprodukció érdekelné, amelyben a

berliniekkel olyan izgalmasan induló, társulatok és nyelvek közti munkát folytathatná. tovább >>

Karsai György: Phaidra-történetek a színházban

Phaidra, Hippolütosz és Thészeusz története nem a görög epikus hagyomány fennmaradt műveiből - Homérosz Íliasz ából és

Odüsszeiá jából - ismert. Az Íliasz egyetlen helyen, a 16. énekben utal a szereplőkre, ám sem a hősnő tragikus szerelmi

lángolása, sem Hippolütosz és Thészeusz sorsa nem kerül említésre. A homéroszi eposzokat követő évszázadok során kialakuló

műfajokban - a lírai költészet, a harci líra, a történetírás - sem találjuk e mítikus történet nyomát, mindössze az i. e. 5.

század elején alkotó kardal- és himnuszköltő Pindarosz szentel néhány sort Phaidra szenvedélyének felidézésére. tovább >>

A MÍTOSZ

Robert Graves: Thészeusz munkái

Trencsényi-Waldapfel Imre: Théseus és Mínos; Ariadné

Robert Graves: Az attikai államszövetség

Athén az európai kultúra bölcsője, Thészeusz a demokrácia megteremtője. Hőstetteitől már ifjúkorában hangos volt az egész

görög világ. Most azonban tehetetlenül fekszik három éve, s bár névleg még ő uralkodik, valójában felesége, a barbárföldről

idehozott Phaidra kormányoz. Őt legendás szépsége még ötvenedik éve felé közeledve sem hagyta cserben, mégis végtelenül

magányos itt idegenben, s férjének szült torz édes fia, Minitaurosz, csak fokozza elhagyatottságát. Egyedül a folyton apja

betegágya mellett időző mostohafiában, Hippolytoszban véli felfedezni a lelki rokonságot...

Színházi videójáték a magányról némi törvényszerűséggel és sok-sok véletlennel.

"Ez a munka számomra kísérlet arra, hogy tíz év után, mely alatt eljutottam az akció-színház és a realista színház

határához, újragondoljam mindazt, amin eddig dolgoztam. Szeretném szétszedni a színházat, amit megismertem, és megpróbálom

újra összerakni. Mint a gyerek, akit sohasem az adott tárgy érdekel, mindig csak a belseje. Eddigi munkám során azt

kutattam, hogy hat a színházi előadás a nézőkre. Úgy rendeztem mindig, hogy a különböző nézők helyébe képzelve magam

próbáltam értelmezni a látottakat. Ez az előadás a nézők, s a színház viszonyáról is szól.

Nincs cél, csak szándék van. Múlni nem akaró szándék, hogy leképezzük a jelent, hogy ábrázoljuk az ábrázolhatatlant."

Schilling Árpád

"2001 decemberében közös workshopot rendezünk a Schaubühne négy színészével: Tilo Werner, Robert Beyer, Julika Jenkins és

Lars Eidinger érkezik Berlinből, a Krétakörből Gergő, Csányi Sanyi, Annamari, Zsolt, Bori, Lilla és Terhes Sanyi vesz részt

a munkában. Tasnádi írt egy Phaedra -darabot, Menopauza címen; az az elgondolás, hogy Udvaros Dorottya fogja játszani a

főszerepet, de ő a workshop idején nem ér rá, csak egyszer találkozunk vele. A tizenegy színész először Budapesten, a

Kultiplex tereiben dolgozik együtt. A német színészeknek én tolmácsolok, de Süsü azt kéri, hogy az egymás közti

kommunikációban csak akkor fordítsak, ha feltétlenül muszáj: próbálják meg a színészek megértetni magukat egymással.

Az első napokban csak szöveg nélküli jelenetek születnek, de hamar kiderül, hogy a közös vagy legalábbis hasonló színházi

nyelv alapján a nyelvi nehézségeket áthidalva remekül kommunikál egymással a két csapat. A Süsü kiadta feladatokat a

színészek önállóan, a kétnyelvűségből és az egymás különbözőségéből adódó feszültséget és inspirációt láthatóan élvezve

oldják meg. Pincétől a padlásig bejátsszák a Kultiplex lerobbant tereit, folyosóit, lépcsőit, hóban hemperegnek az udvaron,

lepedőben dideregnek a fagyos erkélyen, természetesen van vécéjelenet is. Jelmeznek-kelléknek azt használják, amit a

helyszínen találnak.

Két budapesti hét után a munka Berlinben folytatódik a december 14-i bemutatóig a Schaubühne F.I.N.D. (kortárs dráma)

fesztiválján. A Schaubühne próbaterme az ott heverő ócska bútorokkal nagyszerű színházi helyszín, de ránk a legnagyobb

benyomást az intézmény szervezettsége teszi: ha egy próbán kérünk valamilyen kelléket, az azonnal, de legkésőbb másnapra ott

van, Süsü késő este egy maketten valahogy elrendezi a székeket, másnap a próbateremben már úgy vannak felállítva. Néhány

tucat, a Phaedra-anyaghoz lazán kapcsolódó jelenet készül, ezekből a darab fontosabb csomópontjait képviselőket mutatjuk be,

olykor különböző szereplőkkel két változatban is. Az előadás a "felolvasószínház" kategóriájában szerepel a fesztiválon, de

üdítően különbözik ennek szokásos formájától. Minden jelenetben másképp oldjuk meg a szöveg tolmácsolását: a szöveg nélküli,

kétnyelvű, soknyelvű részek mellett csak egyetlen olyan szöveg van, amelyet egyszerűen felolvasunk németül. Szép sikert

aratunk, de a legfontosabb hozadéka ennek a három hétnek Tilóval kialakult kapcsolatunk, akit Süsü ez után hív meg a

Krétakörbe játszani.


<< Vissza

"A schabühnés workshop nagyon fontos volt a Krétakör életében, akkor derült ki, hogy az ilyesmi nem lehetetlen. Bár

eleinte kimondottam rossz kedvem volt tőle. Nehéz helyzetben voltunk épp, egy színésztársunk elhagyott, erre másnap idejön

nekem néhány német színész, nem gondoltam, hogy túlságosan barátságosak lennének, valahogy Németországgal szemben nagyon

bizalmatlan voltam. Igazából nem gondoltam semmit az egészről, csak nem értettem, minek ez a púp még a hátunkra.

Aztán rögtön másnap az Eckermannban eldőlt, hogy ez jó. Süsünél reggeliztek, és nekünk ott kellett várni őket, hogy

valahogy majd bemutatkozzunk. És egyszerűen annyira helyesek voltak, mihelyt ide beléptek. Mi már akkor itt ültünk, és azon

fortyogtunk, hogy milyen borzalmas, hogy elment az András, vajon mi lesz most, és egyáltalán minek ez az egész workshop.

Aztán egyszer csak megjelent négy valóban végtelenül rokonszenves ember, akik ugyanúgy fortyogtak mint mi, hogy őket

ideküldték. Tehát nem jelentkeztek, jönniük kellett. Nyilván egyrészt izgatta is őket, de tél volt, hideg volt, nem tudtuk,

hol fogunk próbálni, kik ezek, mi ez, mi lesz? Mindenféle kavarog ilyenkor az emberben. Aztán elkezdtek beszélni magukról,

és azonnal megszerettük őket.

Aztán nem sokat teketóriáztunk, rögtön elkezdtünk dolgozni. Ők valamiféle csendesebb, picit intellektuálisabb módon

közelítettek a dolgokhoz, persze azért is, mert nem beszélték a nyelvet, mi pedig csináltuk, amit tudtunk, tehát rögtön

ezerrel . Pár nap alatt kiderült, hogy ezzel a csekély nyelvtudással, ami nekünk akkor volt, káprázatos eredményeket lehet

elérni. Aztán Berlinben folytattuk, ahol egyszer csak belecsöppentünk egy olyan színházi közegbe, amiről korábban csak

álmodtunk. Lenyűgözőek voltak a méretei. Hogy ott olyan nevek vannak, akikről csak az újságból olvastunk; hogy lehet

előadásokat nézni, egyik felolvasás követi a másikat, aztán a színház zenekara játszik, és minden este buli van. Ahhoz

pedig, hogy mi csináljunk egy felolvasást, minden próbán ott ül egy kellékes, az asszisztens, és egy nem tudom kicsoda, és

ha kiesik valami a számon, hogy kéne egy kellék, az másnapra ott van, holott én nem is gondoltam komolyan. Hihetetlen volt.

Aztán pedig van egy előadásunk, rengetegen megnézik, komolyan veszik, és utána beszélgetnek róla. Döbbenetes élmény volt."


<< Vissza

"Megérkeztünk Budapestre - nem először jártam Budapesten, voltam itt kétszer is vendégjátékon, az Egy fő az egy fő és a

Paraziták előadásaival, és korábban turistaként is - amire emlékszem, az a kíváncsiság volt. Nekünk az azért még mindig nagy

lépés volt, egy kelet-európai volt szocialista országba menni, nem olyan természetes, mint Párizsba vagy Londonba. Az első

este, amikor még nem dolgoztunk, megbeszéltük a benyomásainkat. Arra emlékszem, hogy nagyon lelkesek voltunk, és mindenkinek

azt tűnt fel, hogy milyen melegek voltak az emberek az első találkozáskor. Nem az volt az érzésünk, hogy ez valami szakmai

kapcsolat, hanem személyes, emberi dolog, és ez nagyon jólesett.

Aztán, amikor elkezdtünk improvizálni, nagyon tetszett az a kettősség, ami az egész projektet jellemezte, hogy egyszerre

volt informális, laza, személyes, és ugyanakkor nagyon professzionális és ambiciózus. Elképesztett, hogy hogy lehet egy

ilyen helyen, hidegben, nem színházi terekben (a Kultiplexben próbáltunk) egyáltalán bármit csinálni, bejátszani az egész

épületet. Ez új volt, ilyet korábban nem csináltam. A Baracke egészen más volt, ott mögöttünk volt egy egész hatalmas

színházi infrastruktúra, hozzá voltunk szokva, ahogy amire szükségünk van, azt megkapjuk. Itt viszont nem volt semmi, csak a

hideg, mégis mindenki halál komolyan dolgozott. Ami jó volt benne, hogy nem egy formális találkozás volt.

Persze, nem mindenkivel volt könnyű kommunikálni, csak kevesen beszéltek nyelveket. De én nagyon szerettem nézni a

krétakörösöket, és rögtön éreztem, hogy jó színészek. Tehát az egész munka kerete off-színházi volt, csak sokkal-sokkal jobb

színészekkel. Németországban ilyen emberekkel nem találkozol ilyen körülmények között. Éreztem a Süsüben is a komolyságot,

hogy tényleg akar valamit, és mégis laza a munkában is, és ez tetszett. Nagyon elfáradtam az öt nap végére, sokat

dolgoztunk, esténként még előadásokat is néztünk, de amikor visszamentünk Berlinbe úgy éreztem, hogy már egy csapat

vagyunk."


<< Vissza

... Még hivatalosan nem vagyok a Krétakör tagja, amikor a Schilling munkája iránt komolyan érdeklődő Martin Kusejjel, a

Salzburgi Ünnepi Játékok színházi programjának 2005-től kinevezett új művészeti vezetőjével, leülünk a Thália Régi

Stúdiójában és egy sűrű órában Süsü kommentárokkal fűszerezett rövid videó-bemutatót tart neki a Krétakör utóbbi éveinek

munkáiról. Martin este élőben megnézi a Leonce- ot. Továbbra is lelkes, elmondja a saját szempontjait. Ahelyett, hogy a

fesztivál programját szokás szerint többszörösen befutott rendezők munkáiból válogatná össze, ő egy központi gondolat köré

szervezné az előadásokat. Elsősorban a volt Osztrák-Magyar Monarchia országaiból érkező produkciókat hívna meg, melyek

valami módon az idegenséget tematizálják. Kusej maga is idegenként dolgozik évtizedek óta a német színház egyik legkomolyabb

fiatal rendezőjeként, természetes, hogy érzékeny a témára. Felvetése egybevág azzal, ahogy Süsü látja Phaidrát: a saját

földjén hódolattal tisztelt királynő a civilizált Athénban pusztán barbár háborús trófea, aki még a nyelvet sem beszéli.

Szó szót követ, megszületik az elvi megállapodás: 2005-ben a Young Directors\' Project egyik produkciójának lábon

megveszik az új változatában még meg sem írt Phaidrá t. Közben a Taigetosz csecsemőotthon ban megjelenik a darab első

változata Menopauza címen, de a rendező már sürgeti szerzőt: újra kell írni a művet. Ezúttal azonban Süsü semmiképp nem akar

beleírogatni, legyen ez egyedül Tasnádi drámája. De azért egy alapos megbeszélésen elmondja, mit szeretne másképp, milyen új

jeleneteket akar. Thészeuszt operaénekesnek látja, a kórus is sokat fog dalolni (Márkos Bercit már az eredeti változatban

felkérte zeneszerzőnek), a címszereplő természetesen Udvaros Dorottya marad, elvégre neki íródott a darab, de a Phaidra

beteg édesfiát játszó Bánki Gergőn kívül minden szerepet németajkú színészek játszanak majd.

Ehhez kapóra jön a Stuttgarti Állami Színház megkeresése, Hasko Weber személyében ott is új vezetés kezd a 2005-ös évben.

Ő dramaturgjával ellátogat Budapestre, megnézik a FEKETEország ot, leülünk. Rendkívül rokonszenves, nyitott emberek, valódi

koprodukcióban gondolkodnak: egyetlen kikötésük, hogy a társulatuk néhány színésze benne legyen. Az infrastrukturális és

anyagi részleteket majd Máté tisztázza, velük és a produkció harmadik partnerével, a Sophiensaeléből megismert producerrel,

Michael Mansszal is. Ő végül Schilling és a Krétakör nevével a Fővárosi Kulturális Alaptól nyert támogatással száll be.

Egyszerű meghívóként csatlakozik végül a projekthez a zürichi Theater Spektakel és a wroclawi Dialóg Fesztivál. Budapesti

partnerünk a Trafó, náluk fogunk játszani.

A Krétakör és Schilling Árpád történetében először alakul ki olyan helyzet, hogy a legelső próba, sőt a végső

szövegváltozat, egyetlen megírt kottafej és az első nemzetközi casting előtt 32 meghirdetett előadást vállaltunk

szerződésben Európa különböző pontjain 2005 őszére. Csodálatos módon mindez nem látszik megbénítani Süsüt, teljes gőzzel

dolgozik. Berlinben tizenkét órájuk van (Bercinek, Benedek Marinak, Nagy Fruzsinak) kiválasztani a három kóristalányt a

negyven jelentkezőből, a korábban Tilónak szánt Hippolytos szerepére Süsü ifjú végzőst keres, s amikor megkérdezi a

Hannoverből érkezett Christoph Gawendát, hogy ő hova szerződik jövőre, a fiú huncut mosollyal így felel: "2005-től a

Stuttgarti Állami Színház tagja vagyok, amennyiben Schilling úr most engem választ." Így négy új névvel gazdagodik a

szereposztás, mire hazajön a kis csapat. Már csak Szaurosz szerepe kiadó, illetve az operaénekes személye bizonytalan.

Ahhoz persze, hogy valakit felkérhessünk, előbb el kell készülnie a végleges magyar szövegnek, majd a német fordításnak,

s végül az erre írandó zenének. Ettől még nagyon messze járunk. Szerzővel és rendezővel egyszer leülünk a Centrálban,

alaposan végigbeszéljük az első, új teljes változatot. Közben a véglegesnek tekinthető jeleneteken párhuzamosan dolgozik a

fordító, egyik is, másik is - ez sem egyszerű történet. A Budapesten élő, számos nagy magyar szerző kiváló tolmácsolójaként

ismert Wilhelm Droste szövegét bábáskodásom mellett a német dramaturgia egyik nagy öregje, a jeles színházi fordító Wolfgang

Wiens dolgozza át a végső változattá. Az operai rész zenéjét írja már Berci, de aztán félre kell tennie, hiszen nyakunkon a

stuttgarti workshop, s ott a lányokkal kell majd dolgoznia.

Eddigre elkészült a végleges magyar szövegkönyv, a német fordítás néhány jelenetben még nem követi a szigorú magyar

jambust, és persze Süsünek is sok kritikai megjegyzése van - elsősorban az eredeti jegyében, annak tömörségét, költőiségét

kéri számon egyes passzusokon, s újra elképeszt az általa nem (vagy alig) beszélt nyelv iránti érzéke. Persze részben

lehetetlent kíván: a négysoros, páros rímes, jambusban írt dalnak minden egyes szavát szeretné viszontlátni a németben, s

lehetőleg eggyel sem többet. Stuttgartban az első héten délutánonként végigrágjuk magunkat az egész fordításon, délelőtt a

szereplőkkel beszélgetünk.

S hogy Süsü egyetlen nap alatt igen jól választotta ki őket, az itt leginkább abban mutatkozik meg, amilyen bátran

kérdeznek, kritizálnak, vitatkoznak. Az általános vélemény szerint kicsit túl eklektikus a darab, túl sokat akar elmondani,

miközben legfőbb mondanivalója nem egészen tiszta. Süsü egy hét alatt ellenállhatatlan szenvedéllyel jelenetről jelenetre

végigelemzi a drámát, aztán átadja a terepet az akkor érkező zeneszerzőnek. Berci ekkor még nem kész dallamokat hoz: a dór,

ión, fríg és ki tudja, milyen ókori hangsorokról mesél, kedves modorával rögtön megnyeri a lányokat is: Persze ez az

egyetlen esélye, különben aligha tűrte volna szótlanul a három színésznő, hogy a pesti próbaidőszakban három hétig szinte

kizárólag a rendkívül nehéz, a klasszikus zeneirodalom minden lehetséges stílusában megírt zenét biflázza és gyakorolja napi

tíz órában, csak hellyel-közzel színpadra kerülve. S akkor még Frenák Palit nem is említettem.

Neki néhány előadását látta Süsü, azt reméli, hátha "meg tudja lepni" őt - mint mondja, ez volt az elsődleges szempontja

az alkotótársak kiválasztásakor. Nem árul zsákbamacskát, elmondja rögtön az elején, hogy Palival még sosem dolgozott (mint

ahogy Benedek Marival és Bercivel sem egyébként), nem tudja, mi sülhet ki ebből, de bízik benne. Pali Stuttgartban

bezárkózik a színészekkel, ott még Dorottyát meg a fiúkat is több órában gyűri, minek következtében másnap mindenki sajgó

tagokkal érkezik a próbára. Pesten aztán némi megkönnyebbüléssel veszik tudomásul, hogy végül csak a lányoknak lesz egy kis

"koreográfia".

Még néhány jelenetbe is belekóstolunk Németországban amolyan asztali próba formájában, aztán irány haza. Egy hónapos

szünet következik, a végleges szöveget a színészek június első hetében kézhez kapják, Süsü kéri, hogy a hó végi

próbakezdésre kész szövegtudással érkezzenek. Ezt a németek többnyire komolyan veszik, Dorka ravaszabb, s végül neki lesz

igaza, hiszen a próba első hete a drasztikus húzások ismertetésével indul.

Egy hónappal korábban még úgy akarta megrendezni a darabot Süsü, ahogy 94 oldalon leírva szerepelt. A stuttgarti két hét

azonban mély nyomot hagyott benne, alaposan elgondolkoztatta. Sokszor elmondja, milyen tehetségtelennek érezte ott magát. S

mihelyt kis rálátása lesz az anyagra, eldönti, hogy mostantól rendezőként szabadon fog vele bánni. Oldalnyi monológok

repülnek próbálatlanul, a Mestert úgy, ahogy van, eltemetjük, mielőtt még megszületett volna, vendégszövegek kerülnek be

improvizációkból és az internetről, a jelenetsorrendre hamarosan rá sem lehet ismerni. Némelyik szöveggel napokig bajlódunk,

Hippolütosznak a kómában fekvő apjához intézett monológját Süsü a szerzővel is újra íratja, ő maga is nekifut, én is írok

valamit, sőt egy kétségbeesett pillanatban még a "Lenni vagy nem lenni" is felmerül mint megoldás - egyik sem az igazi. Az

eredeti szöveg fele, majd kétharmada marad el, legbeszédesebbnek végül a csend bizonyul. Tasi nem igen jár próbára, így csak

augusztus másodikán szembesül az eredménnyel. Kalapot le: mindössze egyetlen, hat soros replikáért harcol, azért is csak a

szituáció okán.

Ágh Marcira hasonló sokk vár: a legapróbb részletekig megtervezett, harsány színekben pompázó, absztrakt díszlete (lásd a

fotókon) egy műszaki megbeszélés során anyagi és koncepcionális okokból halálra ítéltetik. A próbákat már egyetlen kanapéval

és három kerti székkel indítjuk, az eredeti elképzelésből egy filmgyárban használt, hatalmas, fehér héliumgömb marad meg: a

Nap jelképe a Napisten birodalmában. Bányai Tamás külön Nap-próbát is tart, hozzáértő ember magyarázza a működési elvet. A

harmad akkora vidám piros lufi eleinte csak jelzés, amíg Süsü bele nem szeret és le nem mond az eredeti díszlet utolsó

megmaradt eleméről is.

Amúgy a pesti öthetes próbaidőszakot koncentrációs labdajátékkal kezdjük, hogy összeszokjon a csapat, boldogan ökörködik

mindenki. Majd néhány különösen ihletett rögtönzés következik. Először Süsü sorba ülteti a színészeket egy-egy székre, s azt

kéri tőlük: sírjanak. Nem érdekli, milyen technikával, hogyan érik el, de sírjanak. Minket Zsófival félreültet a lépcsőre,

kicsit azért kukucskálok, de ha nem tenném is, Christoph döbbenetesen őszintének ható zokogását nem lehet nem meghallani.

Majd házibulin találja magát a nyolc szereplő (az operaénekes személye még mindig nem dőlt el egészen biztosan), lazán

csevegnek, mozognak, míg hirtelen el nem kezdenek röhögni, sírni, ordítva káromkodni vagy egyik pillanatról a másikra el nem

alszanak. Az improvizáció lényege, hogy a fenti négy dolognak minden átmenet nélkül, teljesen váratlanul kell kezdődnie, s

ugyanúgy abbamaradnia. Az eredmény egy lenyűgöző mini-Marthaler előadás: vicces, váratlan, időnként megrendítő. Aztán jönne

persze a neheze, ha meg kéne ismételni, de ez most nem cél.

A következő négy hétben napi nyolc-tíz órákat próbálunk, a lányok néha talán többet is. Jelenetről jelenetre haladunk, a

nyelvi különbség furcsamód szinte egyáltalán nem okoz gondot, noha a színészeknek egymás végszavait egy idegen nyelven kell

megjegyezniük, sőt azt is tudniuk kell, miről halandzsázik a másik olyan hosszan. A legelső napon Christoph még sokat

videózik, ez a gondolat végül csak a salzburgi előadások után, Zürichre tér vissza. Az első jelenet merev formája egy hosszú

vasárnapi beszélgetés nyomán (Tilo, Süsü és énköztem) oldódik naturalista veszekedéssé, s egy lazán egyszer próbált

verekedésben épp a stuttgarti és berlini vendégeknek mutatandó korai főpróbán Christoph egy félresikerült mozdulattal betöri

Tilo orrát, Tilo arcát elborítja a vér - kórház, röntgen, szerencsére nem fáj és nincs is mit tenni, de a főpróba elmaradt,

csak az operát tudjuk megnézni.

Abból viszont kiderül, milyen szerencsés találkozás ez Rácz Istvánnal, aki a második próbán már szinte minden gesztusával

szűnni nem akaró röhögést vált ki mindnyájunkból - telitalálat. Legalábbis a Trafó terében. Mint később kiderül, nagyobb

távolságból sajnos nem él úgy meg a mimikája, sminkkel segítünk rajta. A nem könnyű német szöveg egyes soraival Pista sokáig

hadilábon áll, a lányok olykor kuncogva ismétlik refrénjükben az összezavart szöveget is, de a premierre már Thészeusz is

perfekt dalolja a németet.

A Trafóban augusztus másodikán, egy héttel a salzburgi premier előtt barátainknak zártkörű főpróbát tartunk magyar

felirattal. A reakció bíztató, érzékenyen reagálnak a nézők, veszik a dolog humorát, pedig alig vannak hatvanan. Ha teljesen

kifacsarva is, de jó hangulatban zárjuk a pesti próbaidőszakot, s egy várva várt szabadnap után, negyedikén elindulunk a

fesztiválra. Ekkor még nem sejtjük, milyen hideg zuhany ér ott majd minket.

Merényi Anna

... A Phaidra-történetet a klasszikus kori görög színháznak köszönhetjük: Euripidész i. e. 430-ban mutatta be az athéni

tragédiaversenyen Az elrejtőzködő Hippolütosz című - mára elveszett - drámáját. Az előadás színháztörténeti jelentőségű,

hiszen először fordult elő, hogy egy drámai bemutató botrányba fulladt: az erkölcsi értékeire oly kényes athéni közönség nem

tudta elviselni azt jelenetet, amely során a mostohafia iránt bűnös szerelmet tápláló Phaidra a nyílt színen vallott

szerelmet Hippolütosznak, s a keze ügyébe eső mindenféle tárgy bedobálásával, közbekiabálásokkal egyszerűen félbeszakította

a tragédia előadását. E látványos bukást követő évben, i. e. 429-ben Szophoklész is megírta Phaidra-tragédiáját; ez a mű sem

maradt fenn, de azt tudjuk, hogy nem tartozhatott a költő legsikerültebb drámái közé, hiszen nem nyert vele a versenyen. Az

azonban bizonyosnak tűnik, hogy nem volt véletlen a témaválasztás: Szophoklész szerette volna megmutatni az előző évben

csúfosan megbukott, fiatalabb pályatársának - akivel nem mellékesen folyamatos küzdelmet vívott az athéni közönség

kegyeinek, a fesztivál-sikerek elnyeréséért -, hogyan kell úgy megírni e tragikus szerelmi történetet, hogy az ne sértse a

közönség morális érzékét. A Phaidra-mítosz feldolgozás-történetének következő állomására sem kellett sokáig várni: i. e.

428-ban, tehát egy évvel Szophoklész Phaidrá ja után azt olvassuk az athéni drámai versenyek programjáról és eredményéről

tudósító pároszi márványtáblá n, hogy Euripidész győzött a Koszorút hozó Hippolütosz című tragédájával. Vajon mi

késztethette a szerzőt, hogy az egyetemes színháztörténet egyik legcsúfosabb bukása után mindössze két évvel újra elővegye a

Phaidra-történetet, s ismét kiálljon az elé a közönség elé, amely oly látványosan és egyértelműen utasította el a bűnös

szerelembe esett nő tragédiáját? A válasz minden bizonnyal ott keresendő, hogy Euripidész számára - aki Arisztotelész

szerint mind között a legtragikusabb tragédiaíró volt - a szerelmes nő története mindössze ürügy volt valami sokkal

fontosabb elmondására: olyan gondolatokat szeretett volna elmondani, amelyek az érzelmek és a hatalom működési

mechanizmusainak bemutatásával az emberi tettek mozgatórugóinak megismeréséhez segítenek hozzá. A Phaidra-mítosznak ez a

feldolgozása maradt ránk - Hippolütosz cím alatt szokták közölni a kiadások -, s megtermékenyítette a világ drámairodalmát a

római Senecától (i. e. 1. század) egészen a 20. századi svéd drámaíró, Endquistig.

Euripidész legfontosabb változtatása az első Hippolütosz ához képest az volt, hogy itt Phaidra és Hippolütosz még csak

nem is találkozik, s így természetesen semmiféle nyíltszíni szerelmi vallomásra nem kerül sor. Phaidra helyett ebben a

változatban a szerelmes királynő Dajkája lesz érzelmeinek közvetítője, s így a tragikus láncreakció, a főhősök

megsemmisüléséhez vezető események elindítója. A Koszorút hozó Hippolütosz három tragikus hős - Phaidra, Hippolütosz és

Thészeusz - sorsalakulását mutatja be, azt az összecsapás-sort, amelyet a megsértett istennő, Aphrodité bosszúja indít el,

de amelynek "kivitelezése" egy istenektől teljesen megfosztott világban, tisztán emberi indulatok és vétkek egymásra

épülésében történik meg.

A görög klasszikus kor, az i. e. 5. század Phaidra -drámái után egészen a római császárkorig kell várni, hogy a mítosz

színpadi megfogalmazásban ismét felbukkanjon: Lucius Annaeus Seneca (i. sz. 1. - 65.) több, görög mitológiai tárgyú,

Szophoklész és Euripidész tragédiáit mintául vevő drámája közt ott szerepel Phaedra című műve is. Az ötfelvonásos tragédia

történet-felépítése jelentősen eltér az ismert euripidészitől: Phaedra Senecánál is küzd a lelkében tomboló szerelmi indulat

ellen, ám amikor a Dajka jelenlétében Hippolytus nyíltan ellene fordul, s a bűnös felajánlkozástól elborzadva, félőrülten

elrohan, ő maga lesz, aki az ifjú hazug bevádolásának tervét kidolgozza. Hippolytus ottfelejtett kardját mint

megerőszakolásának bizonyítékát mutatja fel hazatáérő férje, Theseus előtt, aki hirtelen támadt haragjában Neptunus

segítségét kérve azonnal halálra ítéli fiát. Phaedra csak a fiú halála után, az isteni közbeavatkozásra feltáruló igazság

napfényre kerülése következményeként menekül a halálba, nem úgy, mint Euripidésznél, ahol Phaidra öngyilkossága mintegy

végső bizonyítékul szolgál a Hippolütoszt hamisan vádoló levélhez. Mindmáig vitatott kérdés, vajon Seneca színpadra szánta-e

drámáit, vagy kizárólag olvasásra, úgynevezett könyvdrámák nak szánta őket. Hosszú, bonyolult mitológia utalásokban gazdag

kardalok osztják felvonásokra drámáit, amelyek cselekményében kiemelt hangsúlyt kapnak a véres jelenetek részletes leírásai,

a fizikai és lelki szenvedések minden fajtája.

Ezt követően egészen a 16. századig nem tudunk a Phaidra-Hippolütosz történet irodalmi megjelenéséről. Robert Garnier a

reneszansz-kor alkonyán, 1573-ban írt Phaidra címen nagy hatású tragédiát, majd egy évszázaddal később ( 1677-ban) Jean

Racine, XIV. Lajos udvarának ünnepelt-irígyelt szerzője vitte színpadra a történetet Phedre cím alatt. Ez utóbbi drámában a

legfontosabb változtatás az ókori előképekhez képest az, hogy Racine egy fiatal lányt, Ariciát mint Phaedra győzedelmes

vetélytársnőjét mutatja meg a Hippolytos szerelméért folytatott harcban, s ezzel jelentősen bővíti a tragikus szerelmektől

sújtott szereplők körét. Racine maga így vallott hőseinek jelleméről: "...Phaedra sem nem egészen bűnös, sem nem egészen

ártatlan; végzete és az istenek haragja folytán sodródik törvénytelenül olyan szenvedélybe, amelytől elsőnek ő maga borzad

el." (.) "Gondom volt arra is, hogy kevésbé gyűlöletesnek mutassam, mint amilyen a régiek tragédiáiban, ahol saját

jószántából vádolja be Hippolytost. Úgy véltem, hogy ez a rágalom túlságosan aljas és sötét ahhoz, hogy egy máskülönben oly

nemes és fennkölt érzésű királynő szájába adjam. Ezt az alantas cselekedetet sokkal illőbbnek találtam egy dajkához, akiben

szolgaibb hajlandóságok lakoznak..." Hippolyos-ábrázolását így indokolja: "...fel kell ruháznom alakját valami emberi

gyarlósággal, ami némiképp vétkessé teszi apja előtt, anélkül azonban, hogy valamiképp is megfosztanám attól a lelki

nagyságtól, amivel Phaedra becsületét kíméli és le hagyja magát győzetni, ahelyett, hogy a vádat visszafordítaná. Emberi

gyarlóságon értem azt a szenvedélyt, amelyet saját akarata ellenére Aricia iránt érez, aki atyja halálos ellenségeinek lánya

és nővére."

A Phaidra-történet mintegy kétszáz évnyi "szunnyadás" után a huszadik században került az a legkülönbözőbb

stílusirányzatokhoz és műfajokhoz tartozó európai írok és költők érdeklődésének homlokterébe: a tragikus sorsú orosz írónő,

Marina Cvetajeva 1930-1935 között, párizsiu emigrációja idején írta meg Phaidra című verses tragédiáját, amelyben a hősnő

Hippolütosz iránti szenvedélye egy elfojtott, ám hangsúlyosan jelenlévő homoerotikus, leszbikus szerelmi szállal egészül ki.

Yannis Ritsos görög költő a hatvanas években alkotta meg görög mitológiai alakokra és mítoszaikra épúlő drámaciklusát

(többek között Agamemnónról és Íphigenei-ról írt tragédiát), ennek egyik darabja a Phaidra. 1980-ban a svéd Per Olof Enquist

a tébolyult szerelmi szenvedélyek, a féfri- és nőszerelmek áttekinthetetlen hálózatát építette fel az Ének Phaidráért című

tragédiájában. Hippolütosz és nevelője, Theramenész között éppúgy erotikus kapcsolat van, mint a fiú és Aricia között, míg a

férfiúi erejét mint a múlt vissza nem hozható értékét sirató Thészeusz a legfőbb vesztesként, fellobbanó féltékenységében

végez egyáltalán nem ártatlan fiával, Hippolütosszal.

A legutóbbi évtizedben három fontos Phaidra-dráma is született: Sarah Kane a londoni Gate Theatre felkérésére írta meg és

vitte színre 1996-ban a Phaidra szerelme című darabját. Az elvadult indulatok és a nyers erőszak kendőzetlen ábrázolása

sokakat elriasztott a műtől, holott Sarah Kane azzal, hogy a női szexualitás felvállalásáról, illetve az őszinte istenhit és

a (bűnös) szerelmi vágyódás kettősségének megélése-megélhetetlenségéről vall, ahogy a lelki és testi szenvedést ábrázolja e

művében, a Phaidra-történet új interpretációs területei felé nyitott utat.

Eric Durif francia színpadi szerző és rendező Szegény, bolond Phaidra című drámája, amelyet a megírása óta francia

nyelvterületen nagy sikerrel többször is felújítottak (legutóbb idén tavasszal, Lyonban), és a spanyol Ximera Escalante

Phaidra és egyéb görög nők című drámája (2002-2005). Ez utóbbiban Phaidra erotikus álmodozásai az álmok valóságként való

megélése mellett a történetben feltűnik nővére, Ariadné is (Thészeusz elhagyott szerelmese), akivel a testvéri szeretet, a

féltékenység és a női cinkosság különböző stádiumait ábrázolja szókimondó nyelvi és képi világba ágyazva.


<< Vissza

Thészeusz elhatározta, hogy megtisztítja a rablóktól a Troizénből Athénba vezető part menti országutat. Kikezdeni

senkivel nem volt szándékában, csak azokon akart bosszút állni, akik zaklatni merészelik, s - Héraklész példájára- bűnükkel

arányosan büntetni meg őket. Epidaursoznál a nyomorék Periphetész támadta meg orvul. Periphetész, aki egyesek szerint

Poszeidón, mások szerint Héphaisztosz és Antiklea fia volt, egy óriási bronzbuzogánnyal szokta megölni az utasokat.

Thészeusz kicsavarta a kezéből a buzogányt és agyonverte vele. Mivel örült neki, hogy olyan nagy és nehéz, attól fogva

örökké büszkén magával cipelte, s noha ő maga ki tudta védeni, mikor ölésre lendült, az ő kezében mindig biztos halált

okozott.

Az Iszthmosz legkeskenyebb részén élt Szinisz, Pémon fia. Sziniszt Pitüokamptésznek, vagyis fenyőhajlítónak is nevezték,

mert olyan erős volt, hogy a fenyőfák csúcsát egészen a földig tudta hajlítani. Gyakran megkérte a gyanútlan utasokat, hogy

segítsenek neki, aztán elengedte a fákat, s így tépette szét a szerencsétlent. Thészeusz birokra kelt Szinisszel, legyőzte,

és ugyanúgy végzett vele, ahogyan ő végzett másokkal.

Ezután Krommüónban felhajtott és elpusztított egy iszonyú, óriási vaddisznót. Koca volt, s oly sok krommüónit megölt,

hogy azok már a földjeiket sem merték megművelni. A vadállatot arról a banyáról nevezték el, aki fölnevelte.

Thészeusz továbbhaladt a part menti országúton, s elérkezett ahhoz a tengerből kiemelkedő meredek szirthez, amely

Szkirón, a rabló erődítménye volt. Szkirónnak az volt a szokása, hogy lesben ült egy sziklán, és az arra haladó utasokat

kényszerítette, hogy mossák meg a lábát. Mikor lehajoltak, hogy nekilássanak, lerúgta őket a szikláról a tengerbe, ahol egy

óriás víziteknőc úszkált és felfalta az áldozatokat. Thészeusznak esze ágában sem volt megmosni Szkirón lábát: fölkapta a

szikláról, és a tengerbe hajította.

Aztán folytatta útját Athén felé, és találkozott az arkádiai Kerküónnal. Neki meg az volt a szokása, hogy felszólította

az utasokat: birkózzanak meg vele, aztán erős karjai közt agyonszorította őket. Csakhogy Thészeusz a térdénél fogva a

levegőbe emelte és fejjel a földhöz csapta.

Mikor Thészeusz az attikai Korüdalloszba érkezett, megölte Szinisz apját, Polüpémónt is, akinek a Prokrusztész

melléknevet adták. Az országút mentén lakott, s két ágy volt a házában, egy kicsi meg egy nagy. Felajánlotta az utasoknak,

hogy éjszakára szálljanak meg nála. A kis embereket a nagy ágyba fektette, s olyan hosszúra kinyújtóztatta őket, amilyen

hosszú az ágy volt, a nagyokat meg a kicsibe, s annyit levágott a lábukból, amennyivel hosszabbak voltak az ágynál.

Thészeusz úgy bánt el vele, ahogy ő szokott másokkal.

Szíjgyártó László fordítása

Androgeós krétai királyfit Athénben álnokul megölték. Minós király bosszúhadjáratot indított fia gyilkosai ellen, és az

istenek is megbüntették Athént a vendégjog durva megsértéséért. Járványt és szárazságot bocsátottak egész Attikára, még a

folyók is kiapadtak. Apollón isten kijelentette, hogy az istenség haragja csak akkor szűnik meg, és az athéniek csak akkor

szabadulnak a csapásoktól, ha kiengesztelik Minóst. A krétai király kegyetlen sarcot követelt. A békekötés fejében arra

kötelezte Athént, hogy kilencévenként hét ifjat és hét leányt küldjenek Krétába. Ezekre borzalmas sors várt, az, hogy a

krétai királynénak, Hélios leányának, Pasiphaénak szörnyszülött, félig bika alakú fia, Minótauros, a "Minós-bika" falja fel

őket zegzugos barlangjában, a labyrinthosban. Már harmadszor került sor a rettenetes adóra. Minós maga jött el Athénbe, hogy

kiválogassa az athéni fiatalság színe-javából a hét ifjat és hét szüzet. Az ifjaknak fegyvertelenül kellett hajóra

szállniok. Théseus királyfi arra kérte atyját; hogy vegyék be őt is a hét ifjú közé, akiket hét szűzzel együtt időről időre

a Minótaurosnak kellett elküldeni; ő majd Pallas Athéné segítségével megöli az emberevő szörnyeteget. Az öreg Aigeus fájó

szívvel bocsátotta el a veszedelmes útra gyermekét, ki csak késő öregsége napjaira tért vissza hozzá. Mert Théseus anyja,

Aithra, troizéni királyleány volt, s míg Aigeus Athénben uralkodott, Aithra Troizénben nevelte fel gyermekét. Csak mikor már

olyan erős lett Théseus, hogy atyja fegyvereit ki tudta emelni a föléjük hengergetett mérhetetlen súlyú szikla alól, akkor

kereshette fel atyját Athénben. De még be sem teltek fia látásával Aigeus büszke apai szemei, mikor az agg király

szerencsétlen sorsa és az ifjú hős fékezhetetlen bátorsága megint kiragadta ölelő karjai közül Théseust. Ősz hajára földet

és homokot hintett Aigeus mert ki tudja, látja-e még valaha fiát; fekete vitorlát húzatott a hajóra, és meghagyta

Théseusnak, hogy ha sikerrel jár s megölve a Minótaurost, épségben hazatér halálra ítélt társaival, cserélje fehérre a

fekete vásznat. A könnyű hajó és a szelíd szelek elvitték Théseust a dicső Minós büszke székvárosában. Meglátta az athéni

hőst a krétai királyleány, a szép Ariadné, kit illatos ágya anyja lágy karjai között óvott eddig, mint az Eurótas habjai a

mirtust, vagy ahogyan a tavaszi szellő sarjasztja a tarka virágzást. El sem mozdította vágyódó szemeit az ifjúról a

királyleány, amíg egész testét át nem járta a szerelem, s Erós lángja el nem hatolt a velőkig. Erós, ki gondokkal keveri az

emberek örömeit, és Aphrodité, aki úrnő a szerelem és a tenger habjai felett, milyen hullámokon dobálták a szerelmes leányt,

míg a szőke idegen után sóhajtozott. Mennyi aggodalom töltötte el bágyadó szívét, hogyan sápadt sárgábbra, mint a fényes

arany, mikor Théseus jelentkezett a királynál, hogy megbirkózzék a szörnyeteggel, vagy a halált vagy a dicsőséget várva.

Titkon megegyezett Ariadné az idegennel és egy gombolyag fonalat adott neki. Mert a Minótauros számára Daidalos labyrinthost

épített, hatalmas barlangot, melyben zegzugos folyosók vezettek és ezek közt az is eltévedt volna, akit esetleg megkímél a

szörnyeteg. De Théseus Ariadné fonalát gombolyította, s mikor Pallas Athéné segítségével megölte a Minótaurost, a fonal

mentén szépen megtalálta a kijáratot is a labyrinthosból. Akkor aztán megmentett társaival hazahajózhatott Athénbe és vitte

magával a krétai királyleányt, kinek megígérte, hogy segítségéért feleségül fogja venni. Meg aztán Ariadnénak nem is lett

volna maradása Krétában, ha Minós megtudja, hogy saját leánya segítette az idegeneket Théseus szerelméért elhagyta Ariadné

apját, anyját és testvérét, de Théseus hűtlen lett hozzá és megfeledkezett arról is, hogy Ariadnénak köszönheti életét.

Mikor Dia (vagy Naxos) szigetére érkeztek, Ariadnét elnyomta az álom. Théseus partra tette az alvó leányt ás úgy hajózott

tovább hazája felé.

Ariadné és egyedül találta magát a lakatlan szigeten. Hangos panaszszóval öntötte ki keserves haragját a hűtlen Théseus

ellen, s miután kisírta magát, így szólt a bosszúálló Erünniszekhez: "Ti ne is hagyjátok gyászom bosszulatlan: amilyen

lelkiismeretlenül engemet elhagyott Théseus, úgy döntse gyászba saját magát és azokat, akiket legjobban szeret!"

Théseus ezalatt már messze hajózott, a feledékenység vak sötétsége borult a lelkére. Amint Ariadnénak tett esküjéről

megfeledkezett, úgy feledkezett meg atyja szavairól is. Nem vonta fel a fehér vitorlákat, s mikor meglátta a fellegvárból

Aigeus, hogy fekete vitorlával közeledik a hajó, azt hitte, hogy a kegyetlen végzet megfosztotta kedves fiától.

Kétségbeesetten vetette magát a szikláról a tengerbe. Így okozta Théseus feledékenysége ősz atyja halálát, és így teljesült

Ariadné átka.


<< Vissza

Mikor apja, Aigeusz után Thészeusz került Athán trónjára, uralma emegerősítése érdekében Pallasz és életben maradt fiai

kivételével majdnem minden ellenségét kivégeztette. Néhány év múlva azonban a biztonság kedvéért őket is megölte. Mikor

Delfin, Apollón törvényszéke előtt gyilkosság címén vádat emeltek ellene, azzal védekezett - amire addig nem volt példa - ,

hogy "menthető emeberölést" követett el, s csakugyan fel is mentették.

Thészeusz törvénytisztelő uralkodónak bizonyult. Ő kezdeményezte azt a szövetségi politikát, amelynek később Athén a

jólétét köszönhette. Attika addig tizenkét területi egységre oszlott, mindegyik maga intézte ügyeit, s az athéni királyhoz

csak végszükség esetén fordult tanácsért. Ha Thészeusz azt akarta, hogy ezek a területi egységek lemondjanak

függetlenségükről, minden nemzetséggel és minden családdal külön kellett tárgyalnia. Meg is tette. Akiket érvekkel nem

tudott meggyőzni, végül is kénytelenek voltak meghajolni a hatalma előtt.

Hogy még hatalmasabbá tegye a várost, Thészeusz minden becsületes idegent felhívott, hogy legyen Athén polgára. Hírnökei

egész Görögországot bejárták a még ma is szokásos kiáltással. "Ide gyertek emberek!" Thészeusz volt az első király, aki

államszövetséget alapított, és az ő alkotmánya maradt érvényben, amíg a türannoszok nem ragadták magukhoz a hatalmat.

Thészeusz és az amazónok

Egyesek szerint Thészeusz részt vett Héraklésznak az amazónok ellen vezetett sikeres hadjáratában, és a zsákmányból való

részesedés fejében királynőjüket Antiopét kapta meg, akit Melanippének és Hippolütének is neveztek. De ez korántsem volt

olyan nagy szerencsétlenség Antiopé számára, mint sokan gondolták, mivel már előzőleg szenvedélyes szerelemre lobbant

Thészeusz iránt.

Amikor aztán Thészeusz szövetséget kötött a krétai Deukalión királlyal, és feleségül vette Deukalión nővérét, Phaidrát, a

féltékeny Antiopé, aki törvényesen nem volt a felesége, berontott a nászünnepségre, és le akarta mészárolni a vendégeket.

Thészeusz és társai gyorsan bezárták az ajtókat, és elkeseredett harcban megölték Antiopét. Pedig Antiopé szült Thészeusznak

egy fiút, Hippolütoszt - akit Démophoónnak is neveztek - , és sohase hált együtt más férfival.

Phaidra és Hippolütosz

Miután Thészeusz felségül vette Phaidrát, törvénytelen fiát, Hippolütoszt elküldte Pittheuszhoz, aki a fiút örökbe

fogadta, és Troizén trónörökösévé tette. Így aztán Hippolütosznak nem lehetett oka rá, hogy törvényes fivéreinek, Phaidra

fiainak, Akamasznak és Démophoónnak Athén trónjára való jogát kétségbe vonja.

Hippolütosz örökölte anyjának, Asntiopénak a szűz Artemisz iránt érzett rendkívüli tiszteletét, s egy új templomot emelet

az istennőnek Troizénben, nem messze a színháztól. Aphrodité ezt ellen irányuló sértésnek tekintette, és elhatározta, hogy

megbünteti érte. Mikor a fiatalember ellátogatott az Eleusziszi Misztériumokra, szenvedélyes szerelemre lobbantotta iránta

Phaidrát. Hippolütosz fehér gyolcsba volt öltözve, fején koszorúval, s bár vonásai durvák voltak, Phaidra csodálatosnak

találta az arcát.

Mivel Thészeusz akkoriban Thesszáliában volt, vagy talán épp a Tartaroszban járt, Phaidra Hippolütosz után ment

Troizénbe, ahol felépítette a Leselkedő Aphrodité templomát, hogy ráláthasson a gümnaszionra, s nap nap után onnan figyelte

titokban Hippolütoszt, amint anyaszült meztelenül edzette magát a futásban, ugrásban és birkózásban. A templom udvarán egy

öreg mirtuszfa állt. Phaidra kielégítetlen szerelmében ennek a leveleit döfködte át egy gyémánt hajtűvel: még ma is csupa

lyuk mindegyik levél.

Phaidra senkinek sem árulta el természetellenes vágyát, de alig evett, rosszul aludt, és annyira legyengült, hogy öreg

dajkája végül is kitalálta az igazságot, és könyörögni kezdett neki, hogy írjon levelet Hippolütosznak. Phaidra írt is,

meggyónta benne szerelmét, és közölte, hogy ez a szerelem Artemisz követőjévé tette, és újból az istennőnek szentelte annak

két, fából faragott szobrát, amelyet még Krétából hozott magával. Nem menne-e el vele egyszer Hippolütosz vadászni?

Hippolütosz iszonyodva elégette a levelet, bement Phaidra szobájába és szemrehányásokkal halmozta el. Phaidra azonban

megszaggatta magán a ruhát, kitárta az ajtót és elkezdett kiabálni: Segítség! Segítség! Meggyaláztak! - Aztán felakasztotta

magát az ajtófélfára, de hátrahagyott egy levelet, amelyben iszonyú bűnökkel vádolta meg Hippolütütoszt.

Mikor Thészeusz megkapta a levelet, elátkozta Hippolütoszt, megparancsolta, hogy azonnal hagyja el Athént, és soha többé

ne merjen visszatérni. Aztán eszébe jutott apja, Poszeidón ígérete, hogy három kívánságát teljesíti és buzgón imádkozni

kezdett, hogy Hippolütosz lehetőleg még aznap haljon meg.

Hippolütosz sietve útnak indult Athénból. Amikor éppen az Iszthmosz legkeskenyebb részén hajtott végig, egy hatalmas

hullám gördült bömbölve a part felé, s a tarajáról egy iszonyú nagy fóka ugrott le (vannak, akik szerint egy fehér bika),

ugatott és vizet köpködött. Hippolütosz négy lova megbokrosodott, s egyenest nekirohant a sziklának. A szaróni Artemisz

szentélyétől nem messze még ma is mutogatnak egy Görbe Rhakosznak nevezett vadolajfát - ennek a fának az ágába akadt be

Hippolütosz gyeplője. A kocsi nekivágódott egy útszéli kőrakásnak és összetört. Hippolütosz belegabalyodott a gyeplőkbe,

először a fatörzsnek, aztán a szikláknak csapódott, s a megbokrosodott lovak vonszolták maguk után, amíg meghalt.*

Szíjgyártó László fordítása

"Reménytelenül fárasztó álságosságában az előadás pontosan olyan, ahogy Móricka (Müller Lujzika) képzeli a modern

színházat. Csak itt Mórickát Doktor Mórickának hívják és posztdramatikus előadástudományból diplomázott. Szatíraszerző nem

ábrázolhatta volna ilyen gonoszul a makacs színpadi kísérletek és a halottnak hitt antiszínház unalmát, mint maga ez a

"próbálkozás", melyben a színészek a sorok között mintha mindig azt suttognák: "Nem szereplők vagyunk, csak jelek." Vagyis

hullák."

Christopher Schmidt, Süddeutsche Zeitung, 2005 augusztus 11.

"Úgy tűnik, mintha a Young Directors\' Project felhívás volna arra, hogy a tűrőképesség határait feszegessék. Nem azért,

mert az anatómiailag passzentos tokkal együtt megint csak a csupasz fütyi körül forog minden. Az ilyesmi már rég nem kelti

fel a figyelmet. De amit Schilling Árpád a falábú klasszikusan hangzó, híg Phaidra című álkísérleti előadásában művel, az ma

már egyetlen kezdő rendezői szemináriumon sem menne át."

Anton Gugg, Standard, 2005. augusztus 12.

"A borzalmas, humorral fűszerezett leszámolás után az előadás egyik legfontosabb tanulsága, hogy csupán vékony lakkréteg

választja el a civilizációt a barbarizmustól."

Torbjörn Bergflödt, Zürichsee Zeitungen, 2005. augusztus 29.

"Schilling Árpád Phaidrá ja olyan, mint egy csuklásos opera vagy egy sziréndallal kísért szappanopera. S bár az

idegenségről szól az előadás, a humor nem idegen tőle. Az antik Phaedra-anyag kompromisszummentes, zenével, mikrofonnal és

videóval tarkított előadásának többnyire finom, korszerű rendezése szinte mindvégig megőrzi könnyed színvonalát."

Alexandra Kedves, Neue Züricher Zeitung, 2005 augusztus 29.

"A Salzburgi Ünnepi Játékokon a Phaidra heterogén rendezése elég rosszul sült el. A Theater Spektakel Fesztiválon

valóságos jótett, hogy itt van. Schilling, Tasnádi és a ragyogó társulat az antik történetet mesélik el. (.) Schilling

Phaidrá ja show és opera, tragédia és bohózat, családi dráma és állami akció. Archaikus, felvillanyozó másfél óra, triviális

és költői, csupa pátosz, komikum és szomorúság."

Peter Müller, Tagesanzeiger, 2005. augusztus 29.


<< Vissza