„Nesztelen léptű inasok, pattogó tűz a könyvtár kandallójában, fehér damasztabrosz és ezüstkészlet a teázóasztalon, dédanyák képei a galérián – ez Manderley. De baljósan vöröslő rododendronok és temetőket idéző, sápadtkék hortenziák a kertben, a tenger vészjósló mormolása – ez is Manderley. Szertartásos étkezések, vizitek, séták a Boldog-völgyben és készülődés a jelmezbálra – ennyiből áll Manderley lakóinak élete, legalábbis a cselédség meg a garden party szerencsés meghívottai szemében…

Ennek a ragyogó éremnek azonban van egy árnyékosabb, egészen árnyékos oldala is. A titkos bűntudat, a névtelen szorongás, a rettegés ugyanúgy elválaszthatatlan Manderleytől, mint a fényűzés és a kényelem. Mert félelem mérgezi az itt élők lelkét: a fiatalasszony, Jane, a halálfejarcú Mrs. Danverstől fél, s még inkább az elõzõ úrnő, a halott Rebecca kísértetétől – ám valójában attól retteg, hogy méltatlan lesz Manderleyre és kiűzetik onnan. Maxim de Winter egy bűntettnek is tűnhető baleset leleplezésétõl és a botránytól retteg – de lényegében ő is Manderleyt fél elveszteni, mint ahogyan Manderley kedvéért tűrte oly soká, néma cinkosként egy démoni asszony aljasságait.

Jane és Max szerelme tiszta, lángoló, csak ez a félelem, csak ez a rettegés árnyékolja be: meddig áll még közéjük a Mrs. Danvers képében állandóan jelenlévő harmadik, az előző feleség, az elõző úrnő? Bár az életkor szerint Maxtól várnánk el – a tapasztaltabb embertől számonkérhető – bölcsességet a konfliktusok feloldásához, mégis Jane lesz az, aki szerelme, csakis a nők sajátjának tudott intuíciója révén felnő az idegroppantó feladathoz, s Manderley igazi úrnőjévé válik.

Hogy melyik Manderleyé? Mert az a régi, amelyben pillanatig sem pihent Rebecca szelleme – Max és Jane hibáján kívül – a lángok martalékává lesz s nekik kell majd megteremteniük az új Manderleyt. Jane-ban ott az erő, a legnagyobb romantikus hősöket idéző szerelem a majdani visszatéréshez, az új Manderley felépítéséhez.” (Tatár Eszter, a rendező)

„A Manderley-ház asszonya lélektani krimi, a romantikus dráma és egy fordulatokban gazdag, némi humortól sem idegen «sugárúti siker-színmű» kevercse. Egy olyan, látszólag bűnügyi történet, amelyben egy idő után már felismerni véljük a részleteket, hogy aztán az utolsó jelenet a meghökkentés erejével hasson.

Kellően ódon, stílusosan angol: tehát egyszerre fényűző és lúdbőröztetően szorongásos hely Manderley, ahová a ház ura éppen visszatér Velencéből, karján új nejével. Első felesége korábban tisztázatlan hajóbaleset áldozata lett. Rebecca sötét árnyékként tölti be a kastély minden zugát. Az ő emlékét őrzi a holt úrnőjéhez hű házvezetőnő, aki az utódot nem tudja, nem is akarja elfogadni. A képhez tartozik még a férj nővére, sógora, e kissé habókos házaspár, avagy a simulékony, ám szenvedélyeket rejtő jószágigazgató, s a ház többi cselédje-bútora, élükön a nemzedékeket kiszolgált, mindig tökéletes megjelenésû főkomornyikkal.” (Szûcs László)

(Daphne du Maurier regényébõl Alfred Hitchcock is készített filmet Rebecca címmel, Laurence Olivier-vel a fõszerepben)