„A klasszikus históriát egy vajdasági magyar író, Kopeczky László gondolta tovább, s az amúgy is pikáns mesét túlfűszerezve színpadra képzelte, kétrészes bohózatban, a lány- és asszonyszíveket megdobogtató szoknyapecér utolsó kalandját, s az ebből adódó bonyodalmakat. A Boccaccio-elbeszéléseknél zamatosabb mondanivaló álszent szemforgatók, prűdök és tizenévesek számára tiltott gyümölcs! Ugyanis Don Juanunk férfiassága díszét veszíti el utolsó kalandja során – egy hiúságában sértett harapós amazon a tettes, tudjuk meg a darab végén. De ami addig történt – az képezi a pikáns mondanivaló és a kiélezett helyzetek tárgyát. A szereplők többé-kevésbé együttérzéssel vagy kárörömmel nyomozzák a jeles «szerszámot» – és kerítenek is… kettőt(!) a «fegyverből» –, de addig ugyancsak furcsa dolgok tudódnak ki Donnákról és Donokról egyaránt… A végén pedig – mint ahogyan az a színházban szokásos – mindenre fény derül. Dr. Galba «plasztikai» műtétjébe azonban «kicsinyke» hiba csúszik s a visszavarrt, ám összecserélt férfiúi ékesség Don Juanunknál katasztrofális változást eredményez: ő már csak a férfiakat részesíti előnyben… Függöny.

Ezt az egész bohózati csalamádét a commedia dell’ arte harsány színpadjára idézve, jól kiélezett poénokra és helyzetkomikumra építve tálalta a humor műfajában sem járatlan szerző.” (Indig Ottó)

„Kopeczky bohózata, akár általában humora, egy bizarr ötlet szellemes kibontása. Az alap-ötlet puszta játékosságot sejtet – a gátlástalan csábító, ahogy a hagyományban Don Juan alakja él, anélkül marad, ami csábításának legfőbb eszköze. Mi sem természetesebb, mintsem hogy a sok érdekelt nő hadjáratot indít annak a bizonyos tagnak az előkerítésére. És ezzel egyszerre visszájára fordul a csak kacagtatónak látszó morbid ötlet. Többé már a bohózat teljes menetében nem a csábítóról van szó, hanem azokról, akik olyan szívesen áldozzák fel magukat, bűnbe viszik a másikat, de saját élvhajhász könnyelműségüket szemforgató módon szeretnék titkolni. Az ő karikatúrájukat rajzolja föl sok elmés bukfenccel, játékos rímmel, nyelvi sziporkával, reneszánsz életességgel az író. Műve nélkülöz minden okító, feddő szándékot, nagyszerűen szórakoztat, de mégis több szórakoztatásnál.” (Gerold László)