A Mauzóleum rémbohózat, melyet a budapesti Katona József Színház 1995-ben nagy sikerrel játszott. A siker mögött igazi írói teljesítmény áll. Az abszurdba hajló történetben a piti gengszterek egy cukrászüzem kemencéjében hamvasztják el a zsaroló ukrán maffiózót. S amíg a krémesek a pincében sülnek, a lerobbant bérház lakói – ahol mindeme rémség zajlik –, ki-ki a saját életstratégiájának megfelelően megpróbál napirendre térni a roppant furcsa ügy fölött. A szerző bravúrosan ötvözi az ironikus és lírai elemeket, bonyolult életérzések megfogalmazását adja megkomponált dialógusai révén. A rendszerváltozástól érintetlenül hagyott világnak látszik az a létezési tér és mód, amit a szerző rendkívül erőteljes nyelvi eszközökkel idéz meg. A budapesti lepusztult bérházakban egymáshoz hasonultan, egymás túszaiként élő lepusztult lakók sorsán a politikai változás nem sokat változtatott. Erre utal a szerzői instrukció első mondata is, mely szerint „Játszódik tegmanap - valamikor '86 és '94 között -, a magyar jelen félmúltjában”. Tarján Tamás kritikus szerint „a Mauzóleum a totális dezillúzió színműve, amelyben a kiábrándultság okozói nem a szereplők és nem is a lepusztult helyszín, hanem a kor és az ideológia: ötven, a világtörténelemtől - és a magyar történelemtől - elragadott esztendő.” Parti Nagy Lajos a '90-es évek közepén a Katona József Színház felkérésére írta a Mauzóleumot. Mint mondta, a darabot egyrészt ez a felkérés hozta létre, másrészt valamiféle kíváncsiság, hogy mit csinálnak a prózabéli hősei a színpadon, „a mindennapiműnyelvük” hogyanműködik ebben a közegben. A Mauzóleum helyszíne egy pesti bérház, amelynek alagsorában egy bűnöző holttestét próbálják elégetni titokban. Ez a titok irányítja a cselekményt, miközben megjelennek előttünk a ház lakói, mind védtelen, elesett, kiszolgáltatott ember. Az előadás rendezője, Szabó K. István a következőképpen beszél a darabról: „Az egymásrautaltság frusztráló dolog, főképpen, ha abban nincs nyomaa szolidaritásnak, az embertársi minőségnek. Ami bénító hatással van a kis közösségre, az a cselekvésképtelenség. A cukrászati incidens ennek az állapotnak a kinagyításában segít. Nincs hova szertefutni, mert konkrét célok sem fogalmazódtak meg. Ezek az emberek önmaguk és egymás rabjai. A bezártság fizikai állapota nagyszerű kibontakozási lehetőséget biztosít a lelki szárnyalásnak: vágyálmok ütköznek meg zajos csatákban, sebek szakadnak fel, vérzik a szív. Bár, itt már minden nyílt titok.”