„Csehov híres darabja eredetileg az előző évad bérletes előadásait zárta volna, de betegség miatt ősszel került sor bemutatására.

A darab fókuszában két férfi áll. Az egyik Szerebrjakov nyugalmazott egyetemi tanár, a másik a sógora, akit a darabban Ványa bácsinak neveznek. Az öreg professzor a forrása itt minden romlásnak. Famíliája évtizedeken át hisz benne, hisz emberi rendkívüliségében, tudományos nagyságában. Ványa bácsi magára vállalja egy birtok gondjait, beleöli fiatal életét, s a birtok jövedelmét áldozatos becsülettel szolgáltatja át a «nagy» Szerebrjakovnak. S aztán ráeszmél, hogy akiért az áldozatot vállalta, nem volt méltó az áldozatra. A rendkívüli ember csak mutatós pozőr, a nagy tudós nem alkotott semmit, ami állaná az évek ostromát. Ványa bácsi fellázad. Fellobog benne az elfojtott szerelem Szerebrjakov második, fiatal felesége iránt, fellobog benne a vágy az önálló, férfihoz méltó, szabad életre. Kevés híján gyilkosává válik a professzornak. Aztán valami csehovi rezignációba borul minden: folyik tovább az élet anélkül, hogy a gyötrelmes kérdések megoldódtak volna. A kérdések nem oldódtak meg, de azért a személye és dolgok bizonyos értékrendje tisztázódott. A professzor mégiscsak mint leleplezett, utálatos, üres zsarnok vonul el a színről, bukottan akkor is, ha látszólag megtartotta pozícióját. Jelena, szép, fiatal felesége, szintén nem marad meg folttalan ragyogásában: a belőle áradó inspiráció nem bizonyult sem mélynek, sem igazán konstruktívnak. Illik ő a professzorhoz, még ha nem boldog is mellette. Akik hátul állottak az értékek rendjében, azok glóriásan fölemelkednek, még ha bús vidéki sorsuk tovább folydogál is szűkös medrében. Ez a Ványa bácsi megnő a munkában, a munkához való hűségben, ez a kisember tisztábban és hatalmasabban áll előttünk, mint a gazdag és dicsőséges Szerebrjakov-pár. S a fiatal és boldogtalan, de boldogtalanságában is bölcs és építő Szonya, s a Jelena szépségétől megperzselt, de eredendően tiszta vidéki orvos, Asztrov, fölébe nőnek a nagyoknak, a szépeknek, a gazdagoknak, az élet munkátlan élvezőinek…” (Kardos László)

Szerebrjakov, a művészettörténet nyugdíjas egyetemi tanára visszavonul második feleségével, Jelenával családi birtokára. Tehetséges sógora, Ványa bácsi, néhai első feleségének bátyja és Szonya, a professzor finom lelkű, csúnya lánya egész életükben azért robotoltak, hogy a birtok jövedelmét a tudós rendelkezésére bocsássák. Mióta a professzor kénytelen a vidéki birtokon élni, ostoba felfuvalkodottságával lelohasztja a vele szemben eddig érzett nagyrabecsülést. Ványa bácsiban egyre jobban feszül a jogos féltékenység a professzorral szemben, látván, milyen értéktelen ember. Belső gyötrelmeit csak fokozza az egyre növekvő szerelem, amelyet a professzor fiatal felesége iránt érez. Jelena is szenved, csendes boldogtalanságban, céltalanul morzsolja napjait zsémbes férje mellett. A család régi barátja, a tehetséges Asztrov doktor kísértésbe hozza, akit titokban Szonya szeret már régóta. Ványa bácsinak látnia kell, ahogy vetélytársa átöleli az istenített asszonyt. A meggyötört Ványát felháborítja a professzor önzése – adjanak el mindent és a pénzből költözzenek vissza a városba -, hogy heves szóváltásba kerül vele és a felkapott revolverrel meg akarja ölni, de nem sikerül. Aztán minden lassan visszakerül a régi kerékvágásba, Szererjakov és Jelena elutaznak, Asztrov elbúcsúzik, és Ványa bácsi és Szonya magukra maradnak, visszatérnek régi életükhöz, a munkához.