Konsztantyin Sztanyiszlavszkij a darabot “egy zseni művének” nevezte, Sztálin “üres és ártalmas” irománynak bélyegezte. Ez utóbbi bélyeg arra ítélte Erdman szövegét, hogy betiltva porosodjon évtizedekig, amíg aztán újra felfedezték Európa és lassanként a világ színpadai, hiszen ahogyan a darab szereplői, maga a szöveg is életre van ítélve. Életre ítéli a szerző elképesztő humora, éleslátása és kiemelkedő színházi érzéke. Erdman a hétköznapok semmiségét gyúrja látomásszerű görbe tükörré.

A darab főszereplője, Szemjon Podszekalnyikov az állástalan kispolgár, sértődékeny és jó étvágyú.    Egy este kenőmájast szeretne enni, de a kirobbanó házastársi vitában olyan mélyen megsértődik, hogy végzetes döntésre szánja el magát. Ez a jelentéktelen helyzet indítja útnak azt a tébolyult versenyt, amelyben felvonul előttünk az értelmiség, a klérus, a művész, tulajdonképpen a teljes társadalom, hogy meggyőzze Podszekalnyikovot és minket arról, hogy nincs semmi fontosabb mint saját ügyük és személyük.

Erdman látta, hogy mennyire groteszk tud lenni az ember önnön személye előtt leborulva. Kabarékon, korabeli humoristáknak írt szövegeken, forgatókönyveken edzett tolla pedig segít, hogy mi is képesek legyünk vele nevetni ezen a groteszk cirkuszon. Költészete és drámaírói zsenialitása ugyanakkor gondoskodik róla, hogy a groteszk viselkedés mellett megjelenjen az élet tisztelete.