“Ó, gyerekkorom, ártatlanságom! Ebben a gyerekszobában aludtam, innen néztem a kertet, a boldogság velem együtt ébredt minden reggel, és a kert akkor is pont ilyen volt, semmit sem változott. Drága kertem! Neked nem árt a fakó ősz és a fagyos tél, fiatal vagy újra, és boldog vagy, és nem hagytak el az égi angyalok. Bárcsak eltűnne a mellemről és a vállamról ez a nehéz kő, bár el tudnám felejteni a múltat!” 

A halál sokféle formát ölthet. A fizikai halál bekövetkezte előtt, még életünk során elszenvedünk veszteségeket. Ljubov Andrejevna a lét utolsó, rosszkor jött virágzásában tér vissza szülőházába, ami a haldoklás visszafordíthatatlan útjára lépett. Boldog és fájdalmas emlékei fogadják itt, de szeretett meggyeskertjét megtartani képtelen. Az idő csak Lopahin számára halad, Ljuba képtelen a jövőbe tekinteni, csak a jelent akarja megélni. Az egyik világból a másikba való átlépés és az idő kiszámíthatatlan működésének helye a meggyeskert.