Tehát szimbolikus az időpont: éppen 100 éve tört ki az I. világháború, amely persze szétválaszthatatlan a másodiktól, az „Emberiség [valóságos] végnapjai”-tól. Kraus látlelete hamar krónikus diagnózissá lett. Wilson első képe a béke apoteózisa: Prága – és a két világháborúval a civil világot leromboló, a városok történeti szövetét pusztító század elején – sok más európai városképét is jelképező sziluettjét idézi. LED- és vonal-izzókból kirakva, revüsen. Ám baljós fekete-fehérben.

Ahogyan az egész előadást a szürke számtalan árnyalata uralja, a Monarchia hadseregének mundérszíne. Két „filozófus bohóc”, az Optimista és a Pesszimista, Stan és Pan, Hacsek és Sajó kezdi az elmélkedést arról, hogy miért lehetetlen a háború: „Civilizált országok között a háború teljesen lehetetlen”. A porond ura az előadás karmestere. Az ő kompozíciós párja egy ugyancsak a süllyesztőből érkező démoni nőalak. Százesztendős matróna (Soňa Červená, legendás cseh operaénekesnő/színésznő). Olvasom, hogy a most fantasztikus mozgáskultúrával a „halált” megjelenítő művésznő adta az ötletet Wilsonnak: ebből az irodalmi alapanyagból rendezzen előadást a háború centenáriumára. A váteszi figura az egyik kulcsjelenetben le is fényképezi a végnapok színpadát. Roland Barthes híres „Világoskamra” (1985) című alapművében leírja a fotó és a halál alvilági házasságát. Soňa Červená zászlóként hordott ősz haja, arcának ráncai egyszerre emlékeznek és jövőt láttatnak. Ő az előadás sűrített lényege: figurája „beég” a néző retinájába.

A többi szereplő, többnyire fehérre sminkelt, erősen kontúrozott ajkú és szemöldökű maszkja panoptikum: 1914 viaszmúzeuma és közös európai 2014-ünk szarkasztikus látlelete. A szinte a vásári mutogató képeiként végtelenül szikárra „beállított” képekbe a szereplők is „beállnak”. Arcjátékukat kimerevítve pózolnak. Egy régi színi-stílust idéznek fel. Arcfestésükhöz hasonlóan jelmezeik paszpóljai is karikaturisztikusak. Néhány tárgy és bútor szinte a Wiener Werkstätte iparművészetének paródiája, amit a világítási effektlámpák, vonalizzók tesznek kortárssá. Wilson emlékezetünkbe vési például a bordélyból fényváltással a vonat díszletének sziluett látványává változó transzparens kulisszát. A képek mögött egy-egy operafóliára háttérként vetített elszínezett, nyomasztó fotóval a természet pusztulását, az egész világ égését érzékeltetni tudja.

Az előadás nyelve képnyelv. A beszéd többnyelvű, amiben meghatározó Soňa Červená dermesztő, „teátrálisan szép”, a lélektelen katonai parancsnyelv és a statisztikai közlemények dermesztő hatású német intonációja. Nekünk magyarországi nézőknek természetesen az egyik legerősebb citátum József Attila Íme hát megleltem hazámat töredezett megjelenítése, Eszenyi Enikő egyik erős pillanata a sok közül – az ő figurája is meghatározó építőelem. Amúgy mindenki precízen hozza a cseh színház tradícióit: a pantomim és a laterna magica követelte precíz játékstílust. Robert Wilsonnak sikerül valami közép-európai lényeget megragadnia. Két saját élményem a „lényegekről”: egy „keleti” és egy „nyugati”. 1976 nyarán Katona Ferenc Művészeti Hetek-jéhez szerződtem. Az első őszön eljött az álomi pillanat. A Ljubimov által bő évtizede alapított moszkvai Taganka Színház vendégjátékát fogadhattam szcenikusként az Operettszínházban. Két színháztörténeti előadást hoztak, rám a David Borovszkij tervezte Hamlet-díszlet, az előadás egyik „főszereplője” sorsfordító módon hatott. A másik feledhetetlen élmény a színészkirály Viszockij játéka a címszerepben. Azaz, inkább azt mondom, a két „leg”, színész és a színpadterv egyszerű gépe összefonódott. A hatalom-üzemét egy mozgékony ipari híd-daru működtette. Erről omlott alá a nehéz, föld barna, hol megtorpanó, hol nekilendülő, forgó, sprőd óriáskárpit. Mindent és mindenkit elsöprő, dinamikus látványdramaturgia. Akkor is, amikor trónt formázott, és akkor is, amikor épp a hallgatózó Poloniust veszejtő függönyt adta. A darukezelő és Viszockij együtt éltek, amint az ámuló közönség sem tudott szabadulni a gép hatása alól. Én sem, hamarosan Kaposvárra vitt a jósorsom, ahol megpróbáltam a Borovszkij-Szvoboda féle színpadi akcionizmust meghonosítani.

A másik alapélmény: a kaposvári társulattal néhány év múlva Berlinben vendégszerepeltünk. Akkor már lehetett videón is követni, mi van a világban. Láttam már Bob Wilson (szintén 1976-os) Einstein on the Beach (Philip Glass-szal) című világfordító színházát. Ott Berlinben a legendás Peter Stein féle Schaubühnén nem hagytuk ki a Death Destruction & Detroit c. látomását. Azóta is emlegetjük a közben nálunk világítástervezést művészetté formázó Bányai Tamással. Megsejtettem akkor, hogy az én színpadi akcionizmusom Bob Wilson totális fényszínházához képest olyan nehézfegyverzet, amivel szemben az ő „csillagháborús” technológiája összehasonlíthatatlanul hatásosabb/hatékonyabb lehet. Legalábbis az Y, stb. generációk befogadói apparátusát lerohanó, technikai eszközöket bőven csatasorba állító villámháború frontján. És valóban, az utóbbi években az Eszenyi Enikő vezette Vígszínház most már iskolateremtő léptékben sikerrel kísérletezik az elektronikus képekkel, technikákkal is operáló látványszínházzal. Ennek egyik csúcspontja ennek az előadásnak a meghívása, befogadása.

Az előadás után alkotók és nézők a békét ünnepeltük. Miről is van szó? Robert Wilson beleszületett (Chesterfield, 1941. 10. 04.) a II. Világháborúba. Anglia ’39 óta hadüzenetben állt Németországgal, de csak nagy sokára indult meg köztük a fegyveres háború. Hasonlóan, Teleki Pál sem vett részt 1939-40-ben a lengyelországi majd a csehszlovákiai náci támadásban. A II. Bécsi döntés (Észak-Erdély és Székelyföld visszacsatolása, 1940 augusztus-szeptember) után Teleki a nyugati orientáció jegyében „örökbaráti szerződést” köt Jugoszláviával. 1941 márciusában Hitler felszólította Horthyt, hogy a magyar hadsereg vegyen részt a déli szomszéd ellenni támadásban. 1941. április 3-án Teleki öngyilkos lett.

Egy hét múlva Magyarország bevonul a Bácska, Baranya-háromszög és Muraköz területeire. Április 7-én Anglia megszakítja kapcsolatait Magyarországgal. Mi nézők tudjuk ezt. Ki így, ki úgy értékeli a folytatást, bár az én generációm oktatása kihagyta ezt a történelemórákon. Nem elemeztük sem az I., sem a II. világháború vagy Churchill Fultoni beszéde által kirobbant hidegháború ránk vonatkozó következményeit sem. A két háború és „békéi” összefüggenek. De a magyar háborús részvétel csak pár éve lett igazán a tudomány és a média témája. És ez úgy zajlik, hogy nem oldja békévé a rettenetet. Wilson előadása azt a módot találja fel, ami viszont terápia. A közönség pozitív színházi élményt kap. A gyógyítás erejét az fokozza, hogy a Cseh-, a Szlovák Nemzeti Színház és a budapesti Vígszínház összefogtak Wilsonnal az I. világháború kitörésének 100. évfordulóján. A kis-antant országok és köztünk talán a kulturális terepen előbb lesz egyetértés, mint a Visegrádi Négyek folyamatában. A politikai-gazdasági terepen addig nem lehet igazi összefogás, amíg a lelkekben nincs béke. A Vígszínház részvétele Wilson teátrális tettében példaértékű, sikeres szellemi vállalkozás.