Fürst Milán Konstantin (Budapest, 1888. júl. 17. - Budapest, 1967. júl. 26.): író, költő, drámaíró, esztéta. Baumgarten-díjas (1932, 1935, 1946), Kossuth-díjas (1948). Pályáját sokan felrajzolták, és ő maga is írt néhány önéletrajzot, idős korában mégis ezt vallotta: „Írói életem abszorbeálta egész életemet, életem nem is volt, csakis írói életem, s ezért nincs is életrajzom. Ha mégis el akarnám mondani, tíz szóban lehetne elmondható.”

   A magyar írók nagy részét kétféle értelmiségi előkészület jellemezte igen sokáig: a jogászi és a bölcsészi. Akadt közöttük ideig-óráig gyakorló ügyvéd is, tanár is. Füst Milán jogász is volt, tanár is volt: jogi doktorátust és kereskedelmi iskolai tanári diplomát is szerzett. Élete jó részében gyakorló tanár volt: korábban kereskedelmi középiskolában tanított gyakorlati tantárgyakat, majd idős korában az egyetemen esztétikát. És aki csak tanítványa volt, akár itt, akár ott, mind úgy emlékezik, hogy egész lelkét adta a pedagógiába, órái lelket-értelmet izgatóak, gondolatébresztőek voltak.

   Polgári családból származott, de kisgyermekkora óta árva volt, így nehéz anyagi körülmények között, szívós kitartással szerezte tudósi színvonalú műveltségét, amelyben jelentékeny helyet foglalt el az antik görög kultúra és a Biblia. Ez a két kulturális világ mindvégig erősen hat költészetére. Ifjúkorától fogva jó barátja volt Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes, velük együtt ismerte meg a világirodalom modern törekvéseit.

   A magyar költészet leglassabban dolgozó, legaggályosabb költője volt, aggastyán korában is tökéletes remekműveket írt, és nyolcvan évre terjedő életében összesen nem írt száz verset. Költészetében nincs selejt. Amit a kezéből kiadott, mind remekmű volt.

   Műveit egyetlen élmény, a va1óságától elidegenült individuum életérzése ihlette. A létezés abszurditásának a hiábavalóság biztos tudatában is nekifeszülő erkölcsi akarat pátoszát jelenítette meg művészetével. Drámahősei szintúgy lelkük „fantomjaival” küzdenek, objektív szégyenük semmisíti meg őket, a teljes élet lehetetlensége; érzelmi és erkölcsi igényeik összeférhetetlenek.

   Versei formájukban nem emlékeztetnek senkire egész irodalmunkban. Néhány korábbi kísérletezés után Füst Milán a magyar szabadvers megteremtője. Leszámítva néhány egészen ritka rímes játékát, költészete szakítás a rímmel is és a megszokott ritmikákkal is, de közben soraiban a görög verselés szöveghullámzásai és a Biblia félvers - félpróza ritmusai lappanganak. A görög tragédiák kórusai és az Ótestamentum zsoltárai hatottak legerősebben ezekre a nagyon is modern versekre, amelyek a XX. század emberének szorongásait, felháborodásait, embertelenség elleni tiltakozását fejezik ki látomásos képekben. Fájdalom, szomorúság, részvét szólal meg ebben a költészetben, de mintha nem is egy meghatározott ember mondaná, mintha maga a mindenség, a természet vagy a történelem egésze szólalna meg. Ez az egész költészet ódai hangvételű, Berzsenyi Dániel óta senki minálunk nem élt így költészetében a szakadatlan magasztosság állapotában. Értő és borús élettapasztalat sejlik a versek mögött. Ezért hat a már fiatal Füst Milán is aggastyánnak. De stílusának, kifejezésmódjának roppant ereje miatt ezért hat az aggastyán Füst Milán is kortalannak.

   Világnézete tulajdonképpen pesszimista: elkomorítja a világban tapasztalt gonoszság, ostobaság, szerencsétlenség. És a század borzalmai igazolni is látszanak pesszimizmusát. Közben azonban elválasztja az igazi pesszimistáktól feltétlen emberszeretete, embertisztelete és együttérzése a szomorúakkal. Ez a mindenre kiterjedő részvét teszi minden haladó törekvés politikai szövetségesévé. Nem volt szocialista a szó társadalomtudományi értelmében, de humanizmusa baloldalról áll szemben a polgársággal, a humanizmus és szembenállás erkölcsi értelmében. Ez a magatartás oly mértékben befolyásolta emberi-költői magatartását, hogy a tanácsköztársaság idején politikai és jogászi szerepet vállalt, egyik vezetője volt akkor az „Alkotó Művészek és Tudományos Kutatók Szövetségé–-nek, a forradalmi írókat összefogó „Vörösmarty Akadémiá”-nak pedig az ügyésze. Ezt a magatartást az ellenforradalom nem is bocsátotta meg neki: fegyelmi úton fosztották meg tanári állásától. Ettől kezdve kénytelen volt kizárólag az irodalomból élni. Csak a felszabadulás után tért vissza a pedagógiához, de akkor már az egyetemen. Pártokon kívül is baloldali írónak-költőnek számított, aki értette, egyre jobban értette a munkásmozgalmat is.

   Néhány novellát írt ekkor már, de regényeinek és elbeszéléseinek legnagyobb része a Horthy-korszak negyedszázadában keletkezett. A húszas években kelt kisregényei, mint a Nevetők vagy az angol vallásháborúk idején játszódó Advent, szépprózánk legjelentékenyebb remekei közé tartoznak. Az élet bizonytalan veszedelmeitől való körvonalazatlan félelem jelenik meg bennük kitűnő lélektani ábrázolással. Az ellenforradalmi kor általános rettegésének művészi áttételei ezek, különösen a terrorhangulatot félelmetesen ábrázoló Advent.

Drámái, különösen a bemutatásra mintegy 40 évet váró IV. Henrik szintén klasszikus értékű alkotások. Ennek ellenére legismertebb drámai alkotása, az újsághír alapján született Boldogtalanok egészen a hetvenes évekig ismeretlen volt a színházrendezők előtt. A Máli néni is csak a hagyatékából került elő, létezéséről még Naplójában sem tett említést. Verebes István szerint, aki először állította színpadra a darabot: „Füst Milán ezt a színművet feltehetően abból a titkosan könnyűvérű becsvágyból írhatta, amely őt kora vaudeville-szerzőinek egyszeri lepipálására ösztönözte. Nyilván azt gondolhatta egy nap: ti akartok helyzetkomikumban, félreértésekben és fatális bonyodalmakban lefőzni ENGEM?!... no akkor most megmutatom nektek, milyen az, amikor egy történetben mindenki mindenkiről mást hisz, mint ami a való, s ha a szövevény dús fonatú, akkor azt addig kócolom, amíg röhögtökben ki nem estek a széketekből!”

   Mesternek indult, és nagy hatású mester maradt a halála után is.