John Cranko nem volt teljesen ismeretlen, amikor Stuttgartba érkezett, hiszen addigra Nagy Britanniában fiatal és ígéretes koreográfusként nagy hírnevet tudhatott magáénak; 1958-ban ő állította színpadra Prokofjev Rómeó és Júliáját a Milanói Scala társulatánál. Benjamin Britten művének, a Pagodák hercegének premierjének köszönhetően, melyet a brit Királyi Balett számára rendezett meg 1957-ben, vendégkoreográfusi meghívást kapott a Württembergi (ma: Stuttgarti) Színháztól 1960-ban. A színház igazgatója, Walter-Erich Schafer, akinek a közreműködése nélkül Cranko és társulata későbbi sikere elképzelhetetlen lett volna, 1961-ben, a Pagodák hercege bemutatóját követően kinevezte Crankót a színház új balettigazgatójává. Crankót megelőzően, aki haláláig maradt ebben a pozícióban (illetve időközben megszakításokkal a müncheni Bajor Állami Opera Balett főkoreográfusa is volt), NicholasBeriozoff már sokat tett annak érdekében, hogy az alapokat lefektesse. Mindezek ellenére Stuttgart, akárcsak a háború utáni Németország egésze, nagyrészt ismeretlen volt a balettvilág számára. A többi nyugat-német város számára példaként szolgált az, ahogy John Cranko olyan baletthagyományt teremtett, mely alapítójának halála után is megmaradt. Nem valószínű, hogy Nagy-Britanniában bármikor is hasonló lehetőséget kaphatott volna.
John Crankónak, aki már kapstadti diákkorában elkezdett koreográfiával foglalkozni, különleges érzéke volt a több felvonásos, narratív balettek rendezéséhez. Számos ilyen típusú művel gazdagította a nemzetközi repertoárt, és ezek mind a műfaj klasszikusaivá váltak. Cranko meg volt róla győződve, hogy a meglévő szűkre szabott repertoár állandó bővítésre szorul. A legkiemelkedőbb munkái között említhetjük Prokofjev Rómeó és Júliáját (a stuttgarti változatot, melynek főrendezőjeként 1962-ben a sajtó és a közönség elismerését egyaránt kivívta), az Anyegint, melyet Csajkovszkij zenei montázsához koreografált (a premiert 1965-ben tartották, és 1967-ben átdolgozásra került), továbbá a Makrancos hölgyet (mely 1969-ben született Domenico Scarlatti zenéjével és Cranko munkatársa, Kurt-Heinz Stolz átdolgozása alapján). Ezeket a baletteket jelenleg is számos nemzetközi társulat táncolja, míg Cranko egyéb nagy balettjei, a Hattyúk tava, a Diótörő és a Carmen a stuttgarti együttes megítélése és repertoárja szempontjából tekinthetők lényegesnek.
John Cranko stílusa nem gyakorolt akkora hatást a balettre, hogy egy új táncnyelv kialakításáról beszélhetnénk. A klasszikus tánc alapjaira támaszkodva dolgozott, melyet úgy igyekezett átalakítani, hogy megfeleljen a kor szellemének. George Balanchine neoklasszicizmusa Cranko koncertműveiben érhető tetten (pl. L’estroArmonicoto Vivaldi (1963)). Mindazonáltal a fokozottan drámai és kifejező pas de deux-k tekinthetők leginkább jellegzetesen „crankóinak”, mivel azok a nagybalettekben fordulnak elő. EzenkívülCranko balett-társulati vezetőként és az új, egész estés balettek alkotójaként gyakorolta a legnagyobb hatást – nem kis mértékben a Hamburgi Balett jelenlegi igazgatójára, John Neumeierre. Cranko vezetése alatt számtalan koreográfus, rendező, balettmester, oktatási szakember és táncos emelkedett ki a Stuttgarti Balett környezetéből, akik szintén jelentősen hozzájárultak a klasszikus tánc fejlődéséhez a Német Szövetségi Köztársaságban. A Württembergi Színházhoz kapcsolódó balettiskola, melyet Cranko balettmesterének, Anne Woolliansnek a segítségével hozott létre a nagy nemzetközi iskolák mintájára, az első igazán szakmai jellegű szakakadémia volt az NSZK-ban. John Cranko szerepét, mely nemcsak Németországban, de a nemzetközi táncvilágban is érezhető volt, nem lehet eléggé hangsúlyozni. S ily módon jelenléte a mai napig érezhető.