„A parókák és a lelkek nem őszülnek” – Gobbi Hilda

Az én történetem

Már óvodában eldöntöttem, hogy nevet változtatok, és Veselényi Pocahontas lesz a becsületes nevem. Szerencsére nagyon szerető család állt mindig is mögöttem, így ezt (hála Istennek) nem engedték. Engedték viszont, hogy mindent kipróbáljak, amihez csak kedvem van, és majd meglátjuk, hogy mi áll legközelebb a szívemhez. Így alakult, hogy gyerekként elég széles palettán kerestem a számomra legmegfelelőbb időtöltést. Hamar rájöttem, hogy a kézilabdában sokat kell futni, a citeránál kottát kellene olvasni, a mazsorett meg… hááát… igen…ott meg azok a fránya testdresszek… Aztán jöttek a versmondó versenyek, színjátszókörök és az ezekkel együtt járó színpad iránti szerelem.

Minden egyes színpadra lépésnél a színész ad magából egy darabot, amit, ha jól csinál, az elér a nézőkig. Ez egy oda-vissza működő játék, amiben én imádok fürdeni, ezért próbálom úgy csinálni, hogy mindig kellemes legyen a „fürdővíz”.

Számomra az jelenti a kihívást, amikor énekelni kell… Viszont minden szerep egy kihívás, hiszen minden karakternek meg kell találni a saját igazát, és őszinteségét. Nem megy ez nekem kisujjból, és talán addig jó!

Személyes mottóm: „A parókák és a lelkek nem őszülnek” – Gobbi Hilda

Az elmúlt évek szívemhez legközelebb álló darabja Móricz Zsigmond Szerelem című előadása volt, amelyben én voltam Mari, a menyasszony. Minden percét imádtam a darabnak, nem lehetett egy pillanatra sem leengedni, hiszen mindenki végig a színpadon volt. Szuper kollégákkal, nagyon jó hangulatú próbafolyamat volt, aminek a végén egy olyan előadás született, amiben minden este élmény volt lubickolni.