Spilák Lajos valamikor az 1990-es évek végén tűnt fel Szőke Szabolcs mellett, a Hólyagcirkusz Társulatban. Könnyű volt megjegyezni őt, a hosszú hajú, lófarkas zenészt, aki bármin játszik; pengeti, üti, fújja, nyikorgatja, húzza, nyúzza – minden megszólal a keze alatt. Közben ez a szótlan férfi mindig a színpadi eseményeken tartotta a szemét: szenvtelenül és kicsit szomorúan. Persze akik jobban figyeltek, már 1981-ben felfedezhették őt, amikor a Fodor Tamás rendezte Leonce és Lénában Szőke Szabolccsal párban játszottak utcaseprőt.

Jó ideig volt „excentrikus zenebohóc” (Az utolsó pacc), „Hangicsáló” (Csipkerózsika), „A zenék szférája” (Rettentő görög vitéz), vagy  „Zajmester” (Csődcsicsergő, amiért is 2005-ben elnyerte a legjobb férfialakítás díját a Szegedi Alternatív Színházi Szemlén.) Ám egyszer csak „megszólalt”, vagyis prózai szerepeket kezdett kapni a Stúdió K Színházban. Talán A zöld kakadu volt az első jelentős alakítása. „Girnyó, köztörvényes szerepében Spilák Lajos valamennyi partnerét felülmúlva kerül legközelebb a darab és az előadás centrumához” – írta róla Tarján Tamás. Aztán a komponálás, a zenei közreműködés és zenei felügyelet mellett jöttek a mind fontosabb drámai feladatok: például a Ványa bácsi Tyeleginje Koltai M. Gábornál, vagy a szájharmonikás Helmer-báb Jeles András Babaházában, vagy Lipót császár az Európa, Európában, vagy a vállalkozó figurája a Szürke galamb című Tar Sándor-adaptációban.

Mire a lófarka megőszült, Spilák Lajos a Stúdió K jelentős férfiszínészévé lett. Ennek adja tanúbizonyságát legutóbbi munkája is, Seneca megformálása a Hegymegi Máté rendezte Nero-bemutatóban.

De ha csak egyet lehetne most kiemelni Spilák Lajos szereplései közül, akkor az mindenképpen a Határaink című, Simányi Zsuzsanna rendezte dokumentumszerű előadás lenne. Abban halkan, tárgyszerűen előadott egy monológot arról, hogy négy gyereke ment négy világtáj felé. Abból megérthettük: annál többet színésztől talán nem is kaphatunk, mint amikor a legőszintébben és a legteljesebben saját magát adja a színpadon.